A nők, a művészet és a tudomány…

  • Bolemant Lilla
  • 0 Views
  • 0 hozzászólás
  • Nincsenek címkék

„A nőknek rendelkezniük kell azzal a szabadsággal, hogy témáikat és eszközeiket maguk válasszák meg.” – Herta Nagl-Docekal –

A női művészet témáját felvetve azt is gondolhatnánk, hogy ez egy könnyebb, könnyedebb, úgynevezett nőies téma – ami a női finomsággal, gyengédséggel, áldozatkészséggel, gondoskodással van kapcsolatban.

Nem hiszem azonban, hogy bármivel is könnyedebb téma lenne, mint bármilyen aktuális politikai helyzet, hiszen a női művészet elismerésével szorosan összefügg a nők hosszú évszázados harca az egyenjogúságért.

Általában a 18. századtól számítjuk azt a tudatos törekvést, amely a női nem, a társadalom másik felének elnyomása ellen küzdött és küzd a mai napig. Az évszázadok során persze a harcmodor és az eszközök változnak, és ma már elképzelhetetlen az, hogy Európában egy nőt megégessenek mint boszorkányt. A nők alárendelt szerepe és lehetőségeik változtak ugyan az évszázadok folyamán, de még bőven van mit tenni azért, hogy egyenrangú félként élhessünk a demokratikus társadalmakban.

A francia forradalom nagy szellemeinek sem volt ínyére, hogy egy nő, Olympe de Gouges, megírta a Női és polgárnői jogok nyilatkozatát, merthogy az Emberi és polgári jogok nyilatkozata csak a férfiak szabadságáról szólt. El is nyerte méltó jutalmát – gillotine alatt végezte.

Miért nem volt Női Shakespeare?

Virginia Woolf Saját szoba című esszéjében elképzeli, hogy Shakespeare húga – ugyanolyan tehetséggel megáldva, mint a nagy költő – milyen sorsra jutott volna. Ha bátyja példáját követve tizenhét évesen megszökik otthonról és a londoni színházhoz akar szegődni, teherbe ejti őt a színigazgató, ő pedig bánatában a Temzébe veti magát, s ott fekszik eltemetve valamelyik keresztútnál.

Az esszé rengeteg, ma is érvényes tanulsággal szolgál, érdekes például elgondolkozni azon, hogy az irodalom névtelen alkotóiról vajon miért gondoljuk, hogy férfiak voltak. A magyar irodalom is ismer néhány ilyen névtelent…

„Valahányszor az ember arról olvas, hogy egy boszorkányt megmártogattak, vagy egy asszonyt megszállott az ördög, vagy hogy egy javasasszony füveket árul, vagy akár csak egy nagyon jelentős férfiról, akinek volt egy édesanyja, akkor azt hiszem, nyomában van egy elveszett regényírónak, egy elfojtott költőnek, egy néma és dicstelen Jane Austennek vagy Emily Brontënak, aki főbe lőtte magát odakünn a lápon, vagy szomorkodott és szenvedett az országutak körül, tébolyultan a kíntól, amit saját tehetsége mért rá. Valóban, még azt is megkockáztatom, hogy az a Névtelen, aki annyi költeményt szerzett, de nem dalolhatta el soha, gyakran nő volt”

A már életében is híressé vált, tehetséges írónő, Jane Austen, a 19. századi angol irodalom egyik legnagyobb alakja ilyen sírfeliratot kapott bátyjától:

JANE AUSTEN,
a néhai GEORGE AUSTEN tiszteletes,
aki ebben a megyében volt steventoni plébános,
legifjabb leánya emlékének adózva.
Ettől az Élettől 1817. július 18-án, 41 évesen
búcsúzott el, hosszas betegség után, melyet
keresztényi türelemmel és reménnyel viselt.
Szívének jó akaratja,
természetének szelídsége, és
rendkívüli szellemi adottságai
becsületére váltak mindazok körében,
akik ismerték őt és gyöngéd ismerőinek
legforróbb szeretetét nyerte el vele.
Gyászuk oly mély, mint ragaszkodásuk volt,
Veszteségük, tudják, soha ki nem pótolható,
de legmélyebb szenvedésükben is vigasztalja
őket az erős, bár alázatos remény, hogy könyörületessége,
áhítatos, buzgó hite és tisztasága méltóvá teszi,
hogy lelkét látván magához vegye
a MEGVÁLTÓ.

Vajon miért nincs ebben a szövegben egy utalás sem arra, hogy író volt? A kor szellemének nem felelt meg ez a kép, és az utókor előtt sem akarta a család vállalni azt a szégyent, hogy Jane nem csak hogy nem ment férjhez, hanem még regényeket is írt, amelyekben kifigurázta a környezetében megismert embereket. Pont ugyanaz a képmutatás jelenik meg a sírfeliratán, amit a könyveiben leírt.

Lehet-e igazi művész egy nő?

Igazi zsenialitásra csak a férfiak képesek – állították évszázadokon keresztül, és a köztudatban ez a vélemény szinte megkövesedett.

Simone de Beauvoire A második nem című terjedelmes szociológiai esszéjében azt írja: „nem születünk nőnek, azzá válunk“. Biológiai nemünk tehát nem határozza meg a társadalmi szerepünket. A társadalmi elvárásokat szokták viszont természetes nemi szerepekként bemutatni, a legegyszerűbb sztereotípiákat felsorolva: a nő legyen anya, feleség, az ő dolga és felelőssége a család összetartása, a férfi legyen határozott, tartsa el a családját, és ne legyen érzékeny.
„…a nőt a férfihoz viszonyítva szokás meghatározni és jellemezni, a férfit nem a nőhöz viszonyítva, ő a lényeges, a nő lényegtelen. A férfi a szubjektum, az Abszolútum, a nő a Másik.” (A második nem, 1949)
Virginia Woolf: „A nőknek szükségük lesz évi ötszáz fontra, egy saját szobára és egy zárra az ajtón, ha történeteket vagy költeményeket akarnak írni.” (Saját szoba, 1921

A nők egészen a 19. század végéig nem járhattak egyetemre, nem látogathatták a nyilvános könyvtárakat, nem fogadhatták őket mesterek tanítványul. A nő dolga a házi munkák ismerete, a férjhez menés és a gyereknevelés volt, saját vagyonnal sem rendelkezhettek. A tudáshoz csak kivételes esetben juthattak, ha olyan főrangú családba születtek, ahol a lehetőségekhez mérten teret kaptak tehetségük kibontakoztatásához.

Augusta Ada Lovelace angol matematikus, az első számítógép-programozó
George Gordon Byron költő és Annabella Milbanke leányaként Londonban született 1815. december 10-én. Szülei két hónappal születése után elváltak, apja örökre elhagyta Angliát, személyesen nem is ismerte őt.
Édesanyja tehetséges matematikus volt, ő kezdte lányát oktatni e „nem nőnek való” tudományág alapjaira. Magántanároknál, majd önerőből tanult, később Augustus de Morgan, a londoni egyetem matematikaprofesszora kísérte figyelemmel tanulmányait.
1833-ban megismerte Charles Babbage matematikust, aki számítógépet tervezett, hogy megkönnyítse a csillagászati, hajózási táblázatok készítését. A gép működési elvét egyedül Ada Byron értette meg, ezért munkakapcsolaton alapuló barátság szövődött köztük.
Ada 1843-ban lefordította és jegyzetekkel látta el Luigi Federico Menabrea olasz matematikus és mérnök franciául írott cikkét, amely Babbage analitikus gépével foglalkozott. A tudomány az általa fordított és jegyzetekkel ellátott cikket tekinti az első számítástechnikai publikációnak.
Írásait A. A. L. szignóval jelölte, akkoriban egy nő, ráadásul főrangú nő, nem írhatott újságcikket vagy tudományos értekezést.
1980. december 10-én, a születésnapján az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma elfogadta az új ADA programozási nyelvet, amelyet róla neveztek el. A Microsoft-termékek eredetiségét igazoló hologramon is az ő képe látható, szülőhazájában pedig róla nevezték el a női tudósokat népszerűsítő napot.

Miért nincs női Michelangelo?

A nők kiszolgáltatottságának, de tehetségének is egyik kiemelkedő példája Camille Claudel esete.
Camille Rosalie 1864-ben született. Öccse Paul híres író és költő lett.
A kislány tizenhárom éves korában agyagból kezdett formázni. Három évvel később, amikor Párizsba költöztek, Alfred Boucher festőművész, a család barátja bevezette őt a művészetek világába. Kolléganőivel közösen műtermet rendeztek be. Camille életének egyik legfontosabb pillanata az volt, amikor Paul Dubois, a párizsi szépművészeti iskola igazgatója szobrai láttán azt mondta: Maga Rodinnél tanult, de tehetséges, csak legyen kitartó. Camille ekkor gondolkozni kezdett, ki lehet az a Rodin, aki ugyanolyan szobrokat készít, mint ő.
1883-ba találkoztak. Camille tizenkilenc éves volt, Rodin több mint negyven. Rodin felajánlotta neki, hogy dolgozzanak együtt. A híres szoborcsoportok egyes elemeit Camille készítette el, de Rodin aratta le a sikereket.
Egy darabig együtt is éltek, Camille gyermeket is szült neki, aki meghalt. Rodin váltogatta a szeretőit, ezért Camille elhagyta őt, Camille-t pedig ezek után édesanyja kidobta a házból, hogy ne élősködjön tovább a család nyakán.
Camille tovább dolgozott, de munkái iránt senki sem érdeklődött. Beteg lett, kevés volt a pénze. Egyedül öccse állt mellette. Camille hisztérikus jeleneteket rendezett az estélyeken, összetörte saját szobrait. 1913-ban családja úgy döntött, hogy kényelmesebb lesz őt intézetbe zárni.
„Mindenki úgy tesz, mintha valami szörnyű gonosztett lenne teljesen egyedül élni.“ magyarázta Camille az intézet orvosának, hogy kiengedjék. Bolondokházában maradt harminc évig bezárva egészen haláláig, 1943-ig. Családtagjai közül senki sem ment el a temetésére. Sírját csak sorszám és kereszt jelzi.
Életében szinte senki sem ismerte el művészetét, sokkal később tudatosították kortársai és a szakemberek, milyen kiemelkedően tehetséges szobrásznőt vesztettek el, csupán a társadalmi elvárások és előítéletek miatt.

A századforduló nagy témája a nő.
Sigmund Freud elmélete szerint a női és férfi szerepeket a biológiai nem determinálja. Tanulmányaiban, főként a nőiségről szólóban arra a következtetésre jut, hogy a nők kulturális teljesítménye jóval kisebb, mint a férfiaké. Elismeri ugyan, hogy vannak a női nemhez tartozó, a kultúra területén aktív egyének, őket azonban valamilyen sajátos köztes világba helyezi el. Ha nem a hagyományos női szerepet választják, képesek intellektuális teljesítményre, de már nem számítanak nőnek. Így a nőnek, mint művésznek nincs helye a társadalomban.
Gyakran indulnak ki ma is abból, hogy ha egy nő a férfiaknak fenntartott területen akar érvényesülni, férfias kell, hogy legyen, férfi identitást kell kifejlesztenie magában.
A nőktől elvárták, hogy őszintén írjanak, az irodalomban megszólaló új, női hangon, amikor azonban ezt megtették, elutasításban részesültek, mert ellentétbe kerültek a tőlük elvárt hagyományos, sztereotip női tulajdonságokkal: finomság, érzékenység, gyengédség.
A nőket hamar megbélyegzik még ma is: ha egy lány matematikával foglalkozik, biztosan csúnya, szemüveges, nincs sikere a férfiaknál.

Ezt mondták Mileva Marićról (Marity) is, aki a zürichi műegyetemen, a matematika-fizika szakon ismerkedett meg későbbi férjével, Albert Einsteinnel. Marić tudományos karrierje 1901-ben törést szenvedett, mikor Einstein teherbe ejtette.
Nincsenek igazán erős érvek, amelyek támogatnák azt az elképzelést, hogy Marić segített Einsteinnek elméletei kifejlesztésében. Einsteinen kívül egyéb Nobel-díjasok is osztották meg a díjhoz tartozó pénzjutalmat ex-feleségeikkel válási egyezségeik értelmében. Einstein rendkívül termékeny kutató maradt az 1920-as években is, roppant fontos eredményeket produkálva hosszú idővel azután, hogy 1914-ben elvált Marić-tól. Utóbbi azonban sohasem publikált semmit – lett volna rá lehetősége?
Marić saját maga sem állította soha, hogy akármilyen szerepe is lett volna Einstein tudományos eredményeiben, vagy akár csak utalt volna ilyen szerepre.
Egy anekdota szerint Einsteinnek sokat segített a felesége elmélete matematikai kidolgozásában. Az első tudományos cikken is eredetileg ketten szerepeltek szerzőként, de Einstein az utolsó pillanatban kihúzta felesége nevét. Amikor a lap szerkesztője csodálkozva megkérdezte, hogy miért tette ezt, Einstein állítólag úgy válaszolt, hogy: „Wir sind ein Stein.” Mi egyazon kő vagyunk.

A fügefa
Egy utolsó példa, amely már a huszadik század közepének problémáiról szól.
A huszadik század ötvenes-hatvanas éveiben, a háború után a nőket, miután a háború alatt a férfiak helyett is dolgoztak, visszaterelték a fakanálhoz. Ez rengeteg nő lelki betegségét okozta, és a következő generációra is hatással volt. Miközben a lányokat egyetemre küldték, látszólag támogatták őket tanulmányaikban, a valódi elvárás mégis az maradt, hogy akkor maradnak igazi nők, ha férjhez mennek, és feladják az ambícióikat.
Ha pedig nem ezt teszik, nem találnak férjet, aki mellett társadalmilag elismert életet élhetnek.

Sylvia Plath Üvegbura című regénye erről a kényszerválasztásról, meghasonlottságról és kilátástalanságról szól – ő is öngyilkos lett, és ez az egyetemista lányok között öngyilkossági hullámot váltott ki.

„Olyan ágasbogasnak láttam hirtelen az életemet, mint azt a novellabeli zöld fügefát. Minden ág végén ott ragyogott-integetett egy-egy csodás Jövő, mint kövér, bíborszín füge. Az egyik füge: férj, boldog otthon, gyermekáldás, a másik füge: híres költőnő, a következő: ragyogó egyetemi tanárnő, megint egy másik füge: E. G., a páratlan szerkesztőnő, további fügék: Európa, Afrika, Dél-Amerika, azután: Konstantin, Szókratész és Attila, meg még egy sor más furcsa nevű szerető, mind a legkülönlegesebb foglalkozási körökből, és volt egy aranyérmes olimpikon füge is, és ezeken kívül sok más, amiket nem tudtam pontosan meghatározni.
Láttam magam, ahogy ott ülök a fügeág hajlatában, és éhen halok, pusztán azért, mert nem tudok dönteni, melyik fügéért is nyújtsam a kezem. Kellett volna mindegyik, de ha valamelyiket választom, ez azt jelenti, hogy a többit elveszítem, és ahogy ott ültem, tanácstalanul habozva, a fügék egyszerre ráncosodni kezdtek, feketedni, és egyik a másik után pottyant a földre, a lábam elé.”

A választási kényszer ma is ugyanígy létezik. A nőknek külön tanfolyamokat szerveznek arról, hogy hogyan egyeztessék a karriert és a családi „kötelességeiket“. Egy sikeres nő esetében ma sem felejtik el megkérdezni, hogy hogyan tudja összeegyeztetni a családi életét a karrierjével. Mikor tették fel ezt a kérdést egy férfinek? És vajon mit válaszolna?
Hogy egyenlő esélyek mellett ki lett volna a nagyobb tudós vagy művész, utólag nehéz megállapítani. A jelenben élve viszont sokat tehetünk a szemléletváltozás gyorsulásáért akkor, ha mi is megpróbáljuk más szempontból is szemlélni a dolgokat. A sztereotípiák felismerésében például egy nagyon egyszerű dolog segíthet: Ha egy nőt valamilyen helyzetben ábrázolnak, képzeljünk ugyanabba a helyzetbe egy férfit. Meglepő eredményt kaphatunk. Például tegyünk fel neki egy kérdést: Hogyan tudja összeegyeztetni a családi életét a karrierjével?
Végezetül pedig egy megfontolandó gondolatot ajánlok figyelmükbe a nők és a férfiak egyenlőtlen helyzetével kapcsolatban, ami történetesen Einsteintől származik:
Nem oldhatjuk meg a problémákat ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazva, amellyel megteremtettük őket.

0 Hozzászólás
Szólj hozzá!

19. századi történet anyai szerep barátság bolemant lilla Bolgár Kati elvárások előítélet eredményesség erőszak férfi gender studies gombaszög irodalom iskola Janković Nóra kalandregény karierr konferencia kutatás könyv magatartás nevelés nőirodalom OSF Phoenix Equality politika projekt párkapcsolat regény szerelem szerepvállalás sztereotípia szülő gyerek kapcsolat tanácsadás testi változások tudomány tudás tévhit történelem viselkedés workshop zaklatás értékelés önbizalom önismeret