Anyai szeretet – ösztön vagy viselkedési mód?

  • Szűcs Viki
  • 0 Views
  • 0 hozzászólás
  • anya . anyai szeretet . gyerek . szeretet .

Elisabeth Badinter azonos című könyve közel három évtizeddel ezelőtt jelent meg Párizsban, mondanivalója azonban ma is aktuális.

A kérdés, hogy az anyai szeretet ösztönszerű-e és valamiféle univerzális női alapérzésként működik, vagy sokkal inkább függ a történelmileg és helyileg meghatározott társadalmi viselkedési formáktól, ugyanolyan aktuális, mint az apai szeretet új értékként való megfogalmazása, ellentétben a régi, hihetetlenül leegyszerűsített és restriktív apai szeretet definíciójával.

Ez a témakör állandó viták tárgyát képezi napjainkban az Egyesült Államokban és Európa nyugati felében is. S nagyon aktuális a volt szocialista blokk országaiban annak ellenére, hogy – mint azt a szerző bizonyos fokú elégtételként elkönyveli – a marxista-leninista tanok alapján eddig a legnagyobb mértékben ezekben az országokban próbálták megvalósítani férfi és nő egyenjogúságát a családban és a társadalmi életben is. Badinter szerint a legnagyobb mértékben éppen e tanok alapján sikerült a nőknek felszabadulniuk a férfiaktól való gazdasági függőség alól. Tudjuk viszont, hogy ez az egyenjogúság csak látszólagos, mert a patriarchális társadalomszemlélet nem változott meg.

Elisabeth Badinter könyve történelmi, szociológiai és pszichológiai műnek is tekinthető, és nemcsak feminista szempontból nézve, hanem a társadalomtudományok és az irodalom szempontjából is.

„Vajon az anyai szeretet a női természetből adódik-e vagy a szociális viselkedési formáktól függ, amely a történelmi korok és erkölcsök szerint változik?” teszi fel a kérdést a szerző.

A történelmi tények azt bizonyítják, hogy az anyai szeretet fejlődésen ment keresztül az évszázadok folyamán, s ez a fejlődés ma is tart. A nemtörődömség hosszú ideje után, amikor szinte minden gyermek születése után azonnal dajkához került, s alig ismerte szüleit, a 18. század végére új anyai viselkedésforma született. A 19. század idealizálja az anyai szeretetet, s ennek az újként bemutatott értéknek nagyszerű hátteret biztosít Freud és a pszichoanalízise.

De nézzük sorjában. A nyugat-európai család története az apai hatalom története, amely egyúttal a férji hatalmat is jelenti. Ezt három oldalról is megtámogatja a társadalom: Arisztotelész szerint az autoritás természetes, és az egyenlőtlenség is természetes, a teológusok szerint az autoritás isteni eredetű, s a politikusok mindkét eszmét magukénak vallották, hiszen a hatalom megfelelő eszközeiként működtek. A nő a korabeli felfogás szerint alacsonyabb rendű, passzív, gyenge, törékeny, tökéletlen, irányításra szorul. A gyermeket nem vették emberszámba, nevelésről szó sem volt, csak szigorú fenyítésről, mert a gyermek tökéletlen lény, akiből embert kell faragni. Nem volt divatban a szeretet, a házasságok sem szerelemből köttettek. A 18. század második feléig a hitvesi és szülői szeretetnek legapróbb jeleit sem fedezhetjük fel a krónikákban.

A gyermekeket rögtön születésük után dajkához adták, s így néhányuk már utazás közben meghalt. Aki túlélte az utat és a 3-4 éves száműzetést, ennyi idős korában végre megpillanthatta szüleit, akik bizony idegenek voltak számára. De a szülők se érezték fontosnak gyermekeiket, hiszen rögtön hazatérésük után újabb néhány évre megszabadultak tőlük, hétéves korukig nevelőkre bízták őket, utána pedig kollégiumba vagy kolostorba küldték.

A 18. század második felétől változások álltak be a társadalomban, s mivel szükség volt egyre több katonára és polgárra, új ideológiát kellett ehhez kidolgozni. A gyermek értékké válik, mint jövendő polgár és katona. Ezért kialakul az a mítosz, amely napjainkig is érezteti hatását, hogy minden anya ösztönösen szereti és védelmezi gyermekét, mint az állavilág nőstényei, s ez mindük szent és legfontosabb küldetése.

A század vége felé a felvilágosodás szellemiségének hatására nőtt a szerelemből kötött házasságok száma, s a férj azt kívánta, felesége játsszon nagyobb szerepet életében, s főleg gyermekei életében.

A kor elismert gondolkodója, Rousseau „vissza a természethez” elvével szinte kétszáz évre meghatározta, mit érezzenek a nők mint anyák. Szerinte a férfiak nevelése a nőktől kapott gondoskodástól függ. A természet törvénye, hogy a nő maga szoptassa gyermekét, s ne adja dajkához. Ha ezzel ellentétesen cselekszik, a természet törvényei ellen vét, és nem kerüli el büntetését, mivel ez azt is jelenti, hogy Isten akarata ellen tesz.

A nőknek azt tanácsolták, utánozzák az állati nőstények viselkedését, mert azok közelebb állnak a természethez, s náluk az anyai ösztönt nem rontotta meg a női önzés. A nő tehát az anyai ösztön alárendeltje, mint az állatok. Csakhogy – intenek a korabeli bölcs orvosok – az embernek Isten akaratot és észt is adott, ami néha megakadályozza őt abban, hogy meghallja a természet szavát. Óva intik a nőket ettől a bűntől (akaratuk és eszük használatától), mert betegség, sőt halál is lehet a következménye.

Ettől kezdve az új anyakép a gondoskodó anya, aki csak azért él, hogy gyermeke mellett őrködjön. Feladata a természet szerint nemcsak az, hogy megszülje és saját maga szoptassa gyermekét, hanem hogy jó keresztényt és jó polgárt neveljen belőle.

Ha mindez még nem lenne elég felelősségből, a 20. században jött Freud és hozzátette: a gyermek tudatalattijáért és a vágyaiért is az anya a felelős. Ő felelős tehát gyermeke boldogságáért és boldogulásáért. Ez kétszeres csapda, amelyet nem kerülhet el. S ha nem felel meg az elvárásoknak, erkölcsileg elítélik. Lenézik vagy sajnálják azt, akiknek nincs vagy nem lehet gyermeke, s elítélik azt, aki nem akar gyermeket.

A női természet definíciója tartalmazza a jó anya minden jellemzőjét. Rousseau és Freud, ugyan 150 évnyi különbséggel, de pontosan kidolgozta a nő képét: elsősorban kiemelték az odaadás és önfeláldozás iránti hajlamot, amely szerintük a normális nőt jellemzi. Hogyan is menekülhettek volna el a nők két ilyen elismert nagy gondolkodó megállapításai elől? Hogyan szállhattak volna szembe velük?

Vagy elfogadták a változtathatatlant, és megpróbáltak beolvadni, megfelelni, vagy ellenálltak, de akkor abnormálisnak tartották őket, s ilyen értékeléssel bizony nehéz élni. Ezért vagy csendben alávetették magukat az elvárásoknak, néhányan megelégedtek velük, mások pedig frusztráltak és boldogtalanok voltak miatta.

Mára kicsit más lett a helyzet. Rousseau és Freud férfi- és nőképe darabjaira esik a feminista filozófusok és társadalomtudósok elemzései következtében. Elkezdődött egy új családforradalom. Kétszáz évvel a rousseauizmus után, amely az anyát tette felelőssé a család működéséért, most a refletrorfénybe újra az apa kerül, de nem azért, hogy az anyát háttérbe szorítsa, hanem hogy először a történelemben jobban megvilágítsa mindkettőjüket egyidejűleg, valamint szerepüket a családban és a társadalomban.

 

0 Hozzászólás
Szólj hozzá!

19. századi történet anyai szerep barátság bolemant lilla Bolgár Kati elvárások előítélet eredményesség erőszak férfi gender studies gombaszög irodalom iskola Janković Nóra kalandregény kapcsolat karierr konferencia kutatás könyv magatartás nevelés nőirodalom OSF Phoenix Equality politika projekt párkapcsolat regény szerelem szerepvállalás sztereotípia szülő gyerek kapcsolat tanácsadás testi változások tudomány tudás történelem viselkedés workshop zaklatás értékelés önbizalom önismeret