Feminista esztétika és kultúrakutatás

  • Bolemant Lilla
  • 0 Views
  • 0 hozzászólás
  • feminista esztétika . feminista irodalomtudomány . könyv . nőirodalom . tudomány .

Műfaj? Írásmód? Témák? – kérdezi Bán Zsófia Nőirodalom, mi az? című írásában. Véleménye szerint, ahogyan nem beszélhetünk férfiirodalomról, hanem egyes, ilyen-olyan írókról, úgy női irodalomról sem, mert a műbe ütközünk. „A nők-írta irodalom kérdése a nyugalomé: hogy izgágaság nélkül, életünk egyensúlyi pontjában állva bírjuk elviselni a nemünket. Alázat és gőg nélkül. Csak lenni. Írni.”[1]

Valóban elég lenne ennyi ahhoz, hogy a nőt egyenrangú íróként értékeljék és bekerüljön az irodalmi kánonba? Hogy „elviselje” a nemét, és egyszerűen csak írjon? Miért nem természetes, hogy a nők ott vannak a művészetben, az irodalomban? Szükség van-e arra, hogy külön tárgyaljuk a nőirodalmat és a nőírókat, hiszen ezzel marginalizáljuk a témát.

A feminista irodalomszemlélettel kapcsolatban érdemes megvizsgálnunk azt a kérdést, mit is jelent a feminista esztétika fogalma. Herta Nagl-Docekal feminista filozófus szerint amikor a szép és fenséges megkülönböztetése kerül szóba mint „klasszikus” esztétikai kategória, akkor arról van szó, hogy e megkülönböztetés egész szerkezete patriarchális elképzelésekre vezethető vissza. Kantra utal, aki a Megfigyelések a szép és a fenséges érzéséről című művében a morális magatartás két formáját különbözteti meg: a „fenséges” típust, amely az alapelvekre irányul, és a „szép” típust, amely az érzelem által vezetett moralitás, s ezeket végül a két nem valamelyikéhez rendeli.[2]

„A nő erénye szép erény. A férfinemnek fenséges erénye kell, hogy legyen.”[3] „Mindezt nem úgy értjük, hogy a nőből hiányoznának a nemes tulajdonságok, vagy hogy a férfinemnek teljességgel nélkülöznie kellene a szépség különböző válfajait. Sokkal inkább elvárjuk, hogy mindkét nem egyesítse magában a kettőt, ám arra számítunk, hogy egy nőben minden egyéb erény csak azért egyesül, hogy a szép jellegzetességét fokozza – ez a tulajdonképpeni vonatkoztatási pont –, ellenben a férfiúi tulajdonságok közül a fenséges tűnjék ki mint sajátlagos jegy. Ezt kell szem előtt tartania a két nemről alkotott összes ítéletnek, legyenek akár elismerők, akár elmarasztalók, minden nevelésnek és okításnak.”[4]

A feminista kritika feladata nem az, hogy a szép és a fenséges fogalmát mint kategóriát elutasítsa, hanem hogy ezek összekapcsolását utasítsa el a nemileg differenciált erényekkel (Kant ezt az összekapcsolást megteszi). Megállapítása szerint bár a nő messzire juthat a jószívűségben, de nem képes rá, hogy morális alapelvekből kiindulva cselekedjen, s így igaz erényt fejlesszen ki.[5]

A feminista esztétikának Nagl-Docekal szerint nem lehet célja a kanti fogalmak, például az érdeknélküli tetszés fogalmának elutasítása sem. Csupán a maszkulin konnotációk felismeréséről és azok elutasításáról van szó. Erre egy konkrét példát hoz fel, mégpedig, hogy a nők textilmunkáit szívesen minősítik le mint az „alkalmazott művészetet”, míg a (férfidominanciájú) építészet bizonyos alkotásait teljes mértékben a műalkotások rangjára elemik. Tehát aki meg akarja mutatni a női művészet diszkriminációját, annak éppenséggel arra kell támaszkodnia, hogy a nők és a férfiak munkái egyaránt lehetnek az érdeknélküli tetszés tárgyai.[6]

Minden irányzatnak szembesülnie kell azonban a nemi hierarchia problémáival, s feltárni, hogy az esztétika, a filozófia eszköztára hogyan lett a patriarchális szándékok szolgálatába állítva. A feminista esztétika egy olyan esztétikai elméletképzést jelent tehát, amely mentes a maszkulin gondolati minták terhétől, és teret nyit egy feminista potenciállal rendelkező művészet számára is.[7]

A feminista esztétika elméletével párhuzamosan érdemes megfontolnunk a kultúrakutatás elméletének felhasználását is a nők irodalmi heylének és szerepének kutatása szempontjából.

A kultúrakutatás (cultural studies) elméletének célja, hogy megértse, hogyan alakul ki a kultúra, elsősorban a modern világ kultúrája, és hogyan konstruálódnak és szerveződnek a kulturális identitások az egyén és a csoportok szempontjából a különféle, egymással kölcsönös összefonódásban létező társadalmak, államhatalom, médiaipar és multinacionális vállalatok világában – írja Jonatha Culler.[8] A kultúraelemzés kérdése tehát, hogy mit jelent a kultúra, mint emberi megnyilvánulás és a kultúra, amelyet az emberre kényszerítenek.

Az irodalom ebben az összefüggésben konkrét kulturális tapasztalatként jelenik meg, és ilyen szempontból is fontossá válhat a feminista irodalomkutatás számára. A kultúrakutatás ugyanis azzal is foglalkozik, hogyan alakulnak ki az identitások, amibe beletartozik az instabil kultúrák és kulturális identitások kutatása, mint például a nemzeti kisebbségek vagy a nők kultúrája, amelyek problematikusan identifikálódnak bizonyos nagyobb kultúrával, amelyben találják magukat, és amely maga is egy változó kulturális konstrukció.

Az irodalom terén a kultúrakutatás a szövegek olvasására koncentrál, és a kulturális tapasztalatot kutatja, amely ezekben a szövegekben megjelenik. A kultúrakutatás fejlődése az irodalmi kánon változásainak kísérő jelensége volt. Így váltak az irodalom részévé a nőírók művei, mint ahogy más marginalizált csoportoké is. Az addig elhanyagolt szövegek nagymértékű tanulmányozása azt a kérdést vetette fel, hogy vajon a hagyományos irodalmi mérce megkérdőjeleződött-e? Az eddig elfeledett irodalmi műveket „irodalmi színvonaluk” vagy kulturális reprezentációjuk miatt emelték ki? Ezt a kérdést Culler szerint három szempontból válaszolhatjuk meg. Az első, hogy az „irodalmi színvonal” soha nem határozta meg, mi legyen a kutatás tárgya. „Egyetlen tanár sem választ ki tíz művet azért, mert a világirodalom legnagyobb műveinek tartja őket, hanem mert valami konkrét dolgot képviselnek, amely az óra céljainak megfelel.”[9]

Másodszor: az irodalmi színvonal kritériumának aplikálása történelmileg kétségbe vont olyan nem irodalmi értékeket, amelyek például a genderrel/nemmel vagy a fajjal kapcsolatosak. A fiúk felnőtté érését (például Huckleberry Finn vagy hogy magyar irodalmi példával éljünk: a Tutajos a Tüskevárban) univerzálisként kezelték, miközben a lányok esetében (mint Maggy Tulliver a Malom a Floss folyón George Eliot regényében vagy Gina Szabó Magda Abigél című regényében) szűk érdeklődésre számot tartó műként értékelték. Az irodalomelmélet és a kultúrakutatás ezt a felfogást próbálja megváltoztatni.[10]

Harmadszor: a vita magáról az irodalmi mesterségről, színvonalról is szól. Tartalmazza mindazt a konkrét kulturális érdeklődést és okokat, amelynek az irodalmi értékelés egyetlen mércéjének kell lennie.

Joan Walach Scott szerint a női szempont kutatása alapvetően megváltoztatja a tudományok paradigmáit. Nemcsak új kutatási terek alakulnak ki, hanem ezek a kutatások a tudományos munka alapvető premisszáinak és kritériumainak felülvizsgálatát is szükségessé teszik.[11] Scott arra a kérdésre keresi a választ, hogyan változtatható meg a feminista (gender-) kutatások marginalizálódása. Ehhez szerinte meg kell vizsgálni, hogyan működik a gender (a társadalmi nem) fogalma a szociális viszonyokban. A válaszok a gender analitikus kategóriaként való elemzésében keresendők. Scott kimutatja, hogy a gender fogalmának bevezetése a feminizmus fogalma helyett két problémát vetett fel. Az egyik az, hogy a feminizmus állítólagos radikalizmusával szemben a gender elfogadhatóbb megnevezéssé vált a tudományos kutatás számára. Semlegesebb és objektívebb és tudományosan korrektebb, ami a fogalom jelentésváltozásához, sőt kiüresedéséhez vezetett. A másik, hogy a „névcsere” egyúttal arra is utal, hogy a női szerepek kutatása csakis a férfi szerepek kutatásával együtt releváns. Ez a megközelítés azonban több szempontból is célt tévesztett. A nem feminista tudósok elismerték ugyan a kutatás eredményeit, de marginalizálták azokat. Mivel a gender a két nem közötti kapcsolat kifejezéseként jelent meg, csak azokon a területeken folytatódtak a kutatások, amelyeken ez a kapcsolat fennállt, tehát a hagyományosan a nőknek tulajdonított területeken: a család, a gyermeknevelés terén. A külső szféra, a politika, a hatalom témája kimaradt. Ezért Scott szerint a gender mára kiüresedett fogalmának átfogó, tudományos kategóriaként való használatához új jelentéstartalmat kell kapnia.

A gender definíciója szerinte két tézist foglal magába. Az egyik: a gender azon szociális kölcsönviszonyok konstitutív része, amelyek alapját a nemek közötti különbségek tudatosítása képezi. A másik pedig az, hogy a gender a hatalmi viszonyok megjelölésének elsődleges módja.[12] Ezen viszonyrendszeren belül a nemek közötti különbségeken alapuló négy egymással összefüggő tényezőt nevez meg: a kulturális szimbólumokat, a szimbólumok jelentésének interpretációját (normatív, általában bináris ellentétpárokként jelölik meg a maszkulin és feminin jelentését), azokat az intézményeket és szervezeteket, amelyekben a férfi és a nő szocializálódása végbemegy (család, iskola, munkahely), valamint a szubjektív identitást. „A kultúrával, művészettel kapcsolatban például, ha egy olyan tendenciát látunk kirajzolódni, hogy a női művészek főleg akkor kapnak figyelmet, amikor valamilyen formában a gender tematikával foglalkoznak, ez azt jelenti, hogy újabb különbségek jönnek létre a nemi hovatartozás alapján.”[13]

A gender fogalma tehát konstruálja a szociális viszonyrendszert. A gender ugyanakkor redefiniálható és restrukturalizálható, a politikai és szociális egyenrangúság víziójának megfelelően, amely magában kell, hogy foglalja a nem, az osztály és a faj kategóriáját is. Magát a fogalmat, mint a tudományos kutatás tárgyát tehát mindig a hatalmi viszonyokat artikuláló analitikus kategóriaként kell kezelnünk.

Mindez összecseng a kultúrakutatás következtetéseivel is. „A kánon egy társadalom »akaratlagos emlékezése«, emlékezési kötelezettsége. (…) A társadalmak azáltal formálják önelképzelésüket, s teszik nemzedékeken át folytonossá identitásukat, hogy kialakítják az emlékezés kultúráját, ezt pedig a legkülönfélébb módon teszik.”[14]

Az irodalmi folyamatoknak része az is, hogy szereplőik – emberek és intézmények – formálják őket – írja Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című tanulmánykötetében. Tovább folytatva a gondolatot kifejti, hogy még mindig tartja magát az a vélekedés, hogy ha egy mű jó, akkor előbb-utóbb bekerül a kánonba, ismert lesz, miközben megfeledkezünk arról, hogy ez magától nem történik meg, hanem attól, hogy a szövegek emberek – szerkesztők, írók, olvasók, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvterjesztők, könyvesboltosok, könyvkiadók – közvetítésével és intézmények által meghatározottt keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. „Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A magyar irodalomtörténet-írás azonban – a kifejezetten női irodalommal foglalkozó, és ezért tulajdonképpen gettósított feminista irodalmárok kivételével – nem reflektál erre.”[15]

Az eddigiek fényében nézzünk meg közelebbről egy olyan időszakot, amelyben a nő a művészetben (mint múzsa, titokzatos lény, de mint alkotó ember is) egyre nagyobb teret hódított meg, mégpedig a hosszú 19. század második felét, és különösen a végét, valamint a századforduló idejét.

Andreas Huyssen a nőnek a tömegkultúrával való azonosításából kiindulva a 19. század végének nőről kialakított felfogását elemzi. Leírása szerint pejoratívan értelmezett feminin személyiségjegyeket tulajdonítottak a tömegkultúrának, értve ez alatt folytatásos regényeket, családi és egyéb népszerű magazinokat, a kölcsönkönyvtárak állományát, és így tovább – nem pedig a munkásosztály kultúráját, vagy a régebbi népi, illetve polupláris kultúra maradványait.[16]

A nőnek a tömeggel, a tömegkultúrával, sőt a tömeggel mint politikai fenyegetéssel való azonosítását a szerző Nietschéhez vezeti vissza: „könnyen észrevehető, hogy a tömeg nőneműsítésének erős politikai felhangjai vannak. A kérdés mesze túlnyúlik a művészeten és az irodalmon. A 19. század végi hagyományos nőképben gyűjtötték össze a férfiak az olyan aggodalmaikat, áthelyezett félelmeiket, projekcióikat, amelyeknek eredete a modernizációban, az új társadalmi mozgalmakban keresendő, valamint olyan történelmi eseményekben, mint az 1848-as forradalmak, az 1870-es Kommün és az Ausztriában a liberális rendet fenyegető tömegmozgalmak erősödése.”[17]

Gustave Le Bon A tömegek lélektana (1895) című művében összegzi véleményét, arra a képre utalva, amely a 19. században a leggyakrabban jelentette a civilizáció nő általi fenyegetettségét: „A tömegek hasonlítanak valamennyire a mesebeli sphinxhez: meg kell fejtenünk a rejtélyt, amit pszichológiájuk elibénk ad, vagy el kell rá szánni magunkat, hogy fölfalnak bennünket.” A férfiaknak a bekebelező feminitástól való félelme itt kivetítődik a nagyvárosi tömegre, amely csakugyan fenyegetést jelentett a racionális polgári rend számára. A hatalom elvesztésének visszatérő gondolata keveredik az erős, stabil ego (amely a polgári rend férfi lélektanának sine qua non[18]-ját jelenti) határainak elmosódásától való félelemmel. A tömeg általi felfalatás rémálmát idézi fel a választójog kiterjesztése éppúgy, mint a modern művészek állandó félelme a „rossz” értelemben vett sikertől, amely halványítja a határvonalat az igazi művészet és a hamis tömegkultúra között. A probléma nem a magasművészet ép és a tömegkultúra romlott formái közti különbségtétel vágya, hanem az értéktelenebbenek tekintett folyamatos nőneműsítése (gendering as feminine).[19]

A 19. század végének identitásválsága magával hozta az ismeretlen megismerésének vágyát is. A társadalom bomlasztó mechanizmusainak, a mélystruktúráknak a megismerésére törekedtek a polgári társadalom képviselői a művészeti és a tudományos élet területén. A korszak tudományos emberképének kialakulására a legnagyobb hatással Sigmund Freud és Otto Weininger tevékenysége volt. Weininger Nem és jellem (Geshlecht und Charakter, 1903) című tanulmánya egy teljes nemi karakterológia megalkotására vállalkozott. Elméletében a nő a semmi szimbólumává vált, mivel nemisége és lelkisége elemzése rámutatott arra, hogy míg a férfinak megvan a saját egzisztenciája (mert alany és tárgy is – tudatos), valamint esszenciája is (mert alak és anyag is – időbeli), addig a nő csak anyag és tárgy, vagyis merő passzivitás, metafizikai értelemben semmis lét. A férfi és a nő viszonya – mint egymás kiegészítése – ebben a szimbolikus értelemben a Minden és Semmi, az Érték és Értéktelenség, a Jó és a Rossz kozmikus küzdelme.[20]

A 20. század elejének érdeklődése nem véletlenül fordult a nőkérdés felé. A nő, mint a titokzatos, ismeretlen vált a kutatás tárgyává, egyúttal azonban a cselekvés alanyává is, hiszen ez volt a feminista mozgalmak térhódításának korszaka – a modern nőtípus foglalkoztatta a tudósokat, művészeket egyaránt. Georg Simmel filozófiai és szociológiai tanulmányokat közölt a nők helyzetéről. A Női kultúra (Weibliche Kultur, 1902) című tanulmányában a modern nőmozgalom jelentőségéről fogalmazta meg véleményét: „…kultúránk, alig néhány terület kivételével, teljesen férfikultúra (…) s ebből fakad az, hogy az elégtelen teljesítményeket minden elképzelhető területen lekicsinylően nőiesnek minősítik, s e téren a nők teljesítményét csak azzal tudják dicsérni, hogy „egészen férfiasnak” ismerik el. (…) Kultúránk voltaképpen csak a férfiak teljesítőképességéhez igazodik.”[21] Simmel tanulmányainak a végkicsengése az a megállapítás, hogy a nemek kérdése tulajdonképpen hatalmi kérdés.

A századelő nagy hatású elmélete Freud pszichoanalízise, amely Weiningeréhez hasonlóan az alkotást, az aktivitást, a kreativitást maszkulin tulajdonságnak tekinti. Freud elmélete a nemi viszonyok polgári berendezését – amelyben a nőnek mint művésznek nem jut hely – visszavetíti a kislány libidózus[22] logikájára, amely hiányosnak tekinti saját testét.

Freud a szublimáció fogalmát meghatározva kifejtette az ösztönerők szexuális cél helyett egy szociálisan magasabb rendű cél felé irányultságát. Ez azt jelenti, hogy a szexuális impulzus úgy változtatja meg irányát, hogy egy társadalmilag elfogadott, nem szexuális jellegű cselekvéshez vezet. Freud szublimációnak főként a művészi tevékenységet és az intellektuális munkát tekintette. A nők szerinte nem rendelkeznek olyan képességekkel, mint a férfiak, tehát a szublimáción keresztül elérhető kulturális teljesítményük kisebb. Freud szerint csak egyfajta libidó létezik, a férfié, és mivel a kislány hiányosnak tekinti saját testét, passzívvá válik. Amikor a „női libidót” mint abszurdat intézi el, egyúttal a női kreativitás gondolatát is elveti. Így tehát a „zsenialitás” és a „férfiasság” összekapcsolását abban az elképzelésben lehet értelmezni, hogy az anatómiai nemi különbségnek pszichikai következményekhez kell vezetnie. Freud ugyan megengedi, hogy a nő is képes intellektuális és művészi teljesítményre, de ekkor valami köztes világba helyezi, ahol már szinte nem számít nőnek, se férfinak.

A női keativitással kapcsolatos kérdések áttekintése után térjünk vissza az irodalomhoz. Hogyan határozható meg a nőirodalom fogalma, és egyáltalán meghatározható-e? Mit jelenthet nőként írni? És mit jelent a feminista írásmód, ha van ilyen? Mi különbözteti meg a feminista szöveget a patriarchálistól? A feminista szakirodalom általában négy kategóriát sorol fel ennek meghatározására: a szerző nemét, a szöveg tartalmát, az olvasó nemét és a szöveg stílusát.

A szerző nemét bizonyos helyzetekben nem árt hangsúlyozni, ha bizonyítani akarjuk, hogy nők is írtak, írnak „igazi” irodalmat, értékes irodalmi műveket. Ez a szempont nagyon fontos volt a feminista irodalomkutatások kezdeti időszakában, amikor az ismeretlenségből kellett felkutatni a női szerzőket, akik gyakran álnéven adták ki műveiket. A szerző neme szerinti szempont azonban olyan megkülönböztetést is magával hozhat, amely a férfiak és a nők közti – a társadalmi hierarchiának megfelelő bináris oppozícióra – vonatkoztat. Ezek alapján a férfi szerző lehet ünnepelt író, őrült, zseni, remete, a nemzet napszámosa, forradalmár, katona, életidegen, szórakozott figura. Ezzel szemben a női szerző bájos dilettáns, őrült nő, gyermeki lélek, kokott, szorgalmas háziasszony, hisztérika, úrinő, az egyetlen, aki írótársaival felér, erotikus lektűrszerző, férfias női költő, csúnya vénlány, írófeleség, asszonyi őstehetség. Ma már a géniuszt nem a romantika korának „isten áldotta“ vagy természetadta“ tehetségének tartjuk, hanem a társadalmi környezet által is meghatározott ténynek, dolognak, ezért – a kultúrakutatást és a genderkutatás szempontját behozva az irodalomkutatásba – a női szerzők is egyenrangú helyet foglalhatnának e laz irodalomban.

Nem lehet azonban egyértelműen kimondani, hogy a nők által írt szövegek „női“, feminista szövegek, hiszen férfi író is írhat ilyet (Férfi írók női álnéven írtak például a 18. századi angol irodalomban, a regény születésének korában, amikor a női szerzők óriási népszerűségnek örvendtek, az akkor született több mint ötezer regény felét nők írták. Sikerük miatt a férfiak női álnevet választottak, hogy ők is biztosan sikeresek legyenek. A későbbi korok azonban ezeket a nőírókat kihagyták az irodalomból, és így azok feledésbe merültek).

Nem lehet általába női írásról beszélni, viszont a korszakok, a szociális-társadalmi háttér jellemzői szerint mégis vannak kimutatható jegyei annak, ahogy és amiről a nők írnak. „A tudás megtermelésének létezik egy specifikusan női megközelítése” – említi ebben az összefüggésben Nancy Chodorow.[23] Ez az ún. női megközelítés azonban szorosan összefügg azzal is, hogy mit engedélyezett a nőknek az adott kor írásmód és műfaj tekintetében. A „női életlehetőségeket” tükrözte az „otthonregény” (domestic roman), az etikettregény, a levélregény, a személyes hangú alkotás, a memoár, a napló. A szöveg tartalma és stílusa tehát korszakonként kimutatható jegyeket mutat a „női írásmód” szempontjából nézve.

Az olvasó neme felől megközelítve a kérdést megállapíthatjuk, hogy tulajdonképpen minden szöveg olvasható, értelmezhető feminista szemszögből, vagyis olyan módon, hogy a szöveg mennyire felel meg a patriarchális normáknak, vagy mennyire megy szembe velük. Itt jelenik meg az ún. értő olvasás fogalma és fontossága, amelyre az egyes regények értelmezése során még kitérünk, és amely a megélt női tapasztalat fontosságát emeli ki.

A szöveg stílusa, az úgynevezett női írásmód nagyon gyakran képezi az elemzés tárgyát vagy szempontját. Diane Freedman szerint a nem harcias nyelv, a befogadó attitűd, az asszociatív gondolkodás, az állandóan változó perspektíva, a nem hierarchikus, személyes és nyitott szemlélet jellemzi a női vagy feminista írásmódot.[24] Zsadányi Edit további jellemző jegyeket sorol fel a huszadik századi angolszász és magyar irodalom nőíróinak kutatása alapján: a tárgyakba vetített szubjektivitás, a személytelen narráció, a mellérendelő szerkezetek kitüntetett szerepe, a felsorolás, az elbeszélő nem strukturálja, csupán felsorolja, lejegyzi az eseményeket, a szereplő pedig nem irányítja, hanem elfogadja sorsát.

„A »dalszerűség«, a »szubjektivitás«, …az »álomtechnika«, …a szüzsétechnikai, narratív és poétikai megoldások mint a nők által írt szövegeknek az ilyen műveket tárgyaló kritikákban megjelenő jellegzetességei azonban a különböző művek strukturális összemosásával fenyegetnek.“[25]

Elizabeth Grosz mindezen lehetőségeket – vagyis azt a négy kategóriát, amelyet a feminista szakirodalom a női írás kutatásakor megkísérel meghatározni: a szerző neme, a szöveg tartalma, az olvasó neme és a szöveg stílusa – elemezve arra a következtetésre jutott, hogy egyiket sem tekinthetjük a női szöveg kizárólagos meghatározójának, és továbbgondolva a lehetőségeket egy új stratégiát ajánl az a priori rendszerek vagy kategorizálási módok helyett. Szerinte be kellene vallanunk, hogy „nincs világos határvonal a feminista és a mainstream szövegek között, mi több, ugyanaz a szöveg bizonyos kontextusokban feministának tekinthető, más kontextusokban pedig nem feministának vagy antifeministának.”[26] Ezzel egyidejűleg viszont azt is állítja, hogy „.mégiscsak megvan a módja annak, hogy azt állítsuk: vannak női szövegek. Ez a megközelítés a fenti pozíciók mindegyikéből felhasznál bizonyos elemeket, ugyanakkor új összefüggésbe helyezi azokat és »diszkurzív pozicionálásnak« nevezi, amely nem más, mint összetett viszonyrendszer a szerző testisége (azaz a szerzőnek a szövegben való üledék- és nyomszerű jelenléte), a szöveg anyagisága (és ennek a szerző és az olvasók testét megjelölő hatásai), valamint az olvasó testisége és produktivitása között”.[27] Judith Butlert idézve a nemiség diszkurzív határaira gondol itt Grosz: „az emberi szexualitás, bármilyen legyen is, nem egy előre adott természet vagy fix anyagiság függvénye, hanem diszkurzív létrehozás és ismétlés következtében válik lehetővé. A nők nem egyformán írnak, még ha ugyanazt vagy hasonló társadalmi helyzetet és szerepet élnek is meg, akkor sem, ha ebből kifolyólag egy másik valóságot ismernek, mint amit az uralkodók ismernek”.[28]

A férfiak sem egyformán írnak – jelenti ki Horváth Györgyi.[29] Mivel a férfikutatások „a sajátos és változó társadalmi-történelmi-kulturális formációkként fölfogott maszkulinitások és férfitapasztalások kutatására irányulnak. Az ilyen kutatások a maszkulinitásokat – a feminitásokhoz hasonlóan – vizsgálati tárgyként fogják föl, ahelyett, hogy azokat az univerzális normák szintjére emelnék” – idézi Harry Brod szavait.[30] A férfiszerepet sem tekinthetjük tehát univerzálisnak, hanem történetileg és kulturálisan eltérő társadalmi konstrukciók függvényének. A férfi irodalom kutatásában is figyelembe kellene venni tehát a maszkulinitás sokféleségét.

A női és férfi irodalom határait még mindig a szerzők neme felől húzzák meg.

„Ha megjelenne a kritikai férfikutatás szempontja a magyar irodalomtudományban is – írja Horváth Györgyi – akkor a férfi szó kevésbé jelenhetne meg olyan irodalmi védőernyőként, mely elfedi a férfiszerepek sokféleségét, ennek a szerepnek a sokféle megélhetőségét. (…) A férfi irodalom is plurálisan férfi.“[31]

A kutatási terület további bővülésére (és a női irodalom releváns voltára) utal Bollobás Enikő megjegyzése: A mai – posztmodern, feminista, meleg stb. – megközelítések újszerű módon világítottak rá az irodalmi kánonban megjelenő előítéletekre, és vonták kétségbe az objektív és »ártatlan« olvasó lehetőségét. A reprezentáció nyilvánvalóan nem tekinthető önmagában irodalmi értéknek, hanem csak olyan tényezőnek, mely segít a figyelem előterébe vonni a különben esetleg elsikkadó műveket.[32]

Műfaj? Írásmód? Témák? – kezdtem a fejezet elején Bán Zsófiát idézve. Egyik sem és mindegyik. A női szövegek feldolgozásához pedig szükségünk lesz az „értő olvasásra”, amelyről a következő fejezetben egyebek mellett szó esik.

(Bolemant Lilla: Női hangok. Berde Mária, Földes Jolán, Szenes Piroska és Zilahy Lajos regényei. Phoenix Polgári Társulás, Pozsony, 2016, Előszó)

 

[1] Balla Zsófia: Nőirodalom? Mi az? Magyar Lettre International, 1997. 24. sz., tavasz, http://epa.oszk.hu/ 00000/00012/00008/14balla.htm

[2] Nagl-Docekal: A művészet és a nőiség. 109.

[3] Kant, Immanuel: Megfigyelések a szép és fenséges érzéséről. (ford. Czeglédi András). In. Prekritikai írások (szerk. Ábrahám Zoltán), Budapest: Osiris, 2003, 312.

[4] Kant, Immanuel: Megfigyelések a szép és fenséges érzéséről. 308.

[5] Nagl-Docekal: A művészet és a nőiség. 111.

[6] Nagl-Docekal: A művészet és a nőiség 119.

[7] Nagl-Docekal: A művészet és a nőiség 122.

[8] Culler, Jonatan: Krátký úvod do literární teorie, Host, Brno, 2015. 54

[9] Culler, 54

[10]  Culler, 60

[11] SCOTT, Joan Wallach, Rod: užitočná kategória historickej analýzy. Histórie žien. Aspekty písania a čítania, szerk. Cviková, J., Juráňová, J., Kobová, J., Bratislava, Aspekt, 2006, 41.

[12] SCOTT, Rod: užitočná kategória historickej analýzy, 57.

[13] NAGL-DOCEKAL, A művészet és a nőiség, 76.

[14] ASSMANN, Jan: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Ford. Hidas Zoltán, Budapest: Osiris, 1999, 18.

[15] MENYHÉRT Anna, 14.

[16] HUYSSEN, Andreas, A tömegkultúra mint nő: a modernség másikja. Pozsony, Kalligram, 2002, szeptember, 19-28.

[17] HUYSSEN, 19-28.

[18] elengedhetetlen feltétel (latin)

[19] HUYSSEN, 19-28.

[20] Mészáros András, A pillanat hatalma, avagy Weininger szerint a nő. Kalligram, Pozsony, 1992/1., 26.

[21] Simmel, Georg, Női kultúra, Uő: A kacérság lélektana. Szerk. Miklós Tamás, ford. Berényi Gábor, Bognár Virág, Budapest, Atlantisz, 1996, 170.

[22] felfokozott nemi vágy megléte (a pszichoanalízis szakterminológiájaként jelenik meg)

[23] Lásd Elizabeth Grosz

[24] Idézi Menyhért, 23.

[25] VARGA Virág: Nőirodalom –

[26] GROSZ, Elizabeth, Nemi aláírások – Feminizmus a szerző halála után, ford. SÉLLEI Nóra = A feminizmus találkozásai a (poszt)modernnel, szerk. SÉLLEI Nóra, Csokonai, Debrecen, 1995,

[27] GROSZ, 226.

[28] GROSZ, 225.

[29] HORVÁTH Györgyi: Férfi irodalom – női irodalom. Esszé a férfiasságról, a változó férfiszerepekről

http://www.prae.hu/article/2396-ferfi-irodalom-noi-irodalom/

[30] lásd: Bevezetés: a férfikutatások témái és tézisei”, Replika 43-44, 2001. június, 37-54

[31] HORVÁTH Györgyi: Férfi irodalom – női irodalom. Esszé a férfiasságról, a változó férfiszerepekről

[32] BOLLOBÁS Enikő: Az amerikai irodalom története. Budapest, Osiris, 2006. 12.

0 Hozzászólás
Szólj hozzá!

19. századi történet anyai szerep barátság bolemant lilla Bolgár Kati elvárások előítélet eredményesség erőszak férfi gender studies gombaszög irodalom iskola Janković Nóra kalandregény kapcsolat karierr konferencia kutatás könyv magatartás nevelés nőirodalom OSF Phoenix Equality politika projekt párkapcsolat regény szerelem szerepvállalás sztereotípia szülő gyerek kapcsolat tanácsadás testi változások tudomány tudás történelem viselkedés workshop zaklatás értékelés önbizalom önismeret