Nemzeti identitás és irodalom

Nőirodalom és nemzeti identitás?

Az irodalmi folyamatoknak része az is, hogy szereplőik – emberek és intézmények – formálják őket – írja Menyhért Anna Női irodalmi hagyomány című tanulmánykötetében. Tovább folytatva a gondolatot kifejti, hogy még mindig tartja magát az a vélekedés, mely szerint ha egy mű jó, akkor előbb-utóbb bekerül a kánonba, ismert lesz, miközben megfeledkezünk arról, hogy ez nem magától történik meg, hanem attól, hogy a szövegek emberek – szerkesztők, írók, olvasók, kritikusok, tudósok, újságírók, könyvterjesztők, könyvesboltosok, könyvkiadók – közvetítésével és intézmények által meghatározott keretek között kerülnek kapcsolatba egymással. „Érdekviszonyok és hatalmi viszonyok is alakítják egy-egy korszak, kultúra, csoport közös ízlését. A magyar irodalomtörténet-írás azonban – a kifejezetten női irodalommal foglalkozó és ezért tulajdonképpen gettósított feminista irodalmárok kivételével – nem reflektál erre.”[1]

A nemzeti és nemi identitás összefonódása fontossá válik a nemzeti kultúra, a nemzeti nyelv, a nemzeti irodalom kialakulásának időszakában. A 19. században a nemzet fogalmát alkotó nemesség női tagjai valamivel egyenrangúbbak voltak férfi társaikkal, mint a nyugati társadalmakban a polgárság nő tagjai. Az irodalomban betöltött szerepük is önállóbb volt, nem használtak például férfi álnevet, saját, gyakran lánykori nevükön léptek a nyilvánosság elé.[2] Látszólag csupán a polgárosodással lép fel a privát és a nyilvános ellentéte, amely akadályozza a nőket a nyilvános szerepvállalásban, a női olvasó és a női író iránti elvárásokat azonban fellépésüktől kezdve megpróbálta a férfi irodalom meghatározni. A témáról időről időre fellángoló viták és vélemények közül Gyulai Pál kritikája a legkidolgozottabb. Háromrészes cikksorozatában, amelyet a Pesti Napló 1858-as évfolyamában tett közzé, felsorolja az összes sztereotípiát, amelyek a nőkre és a nők társadalmi szerepére vonatkoztathatók. Rögtön az első szempont a nyilvános és a privát szféra elkülönítése a férfi és a nő életterületére, továbbá a női természet reproduktív volta, miáltal a nők nem képesek nagy művek létrehozására, és az emancipációs törekvések káros hatása a nőkre, hiszen megfosztja őket „természetes” szerepüktől, és szerencsétlenné teszi őket.[3] Kijelölte a nők helyét az irodalomban: a lírában csak „pár gyöngédebb húr” áll rendelkezésükre, a prózában csak a társasági és családi élet területéről meríthetnek, esetleg az alacsonyabbnak értékelt útirajzok, de leginkább gyermekekhez és fiatal lányokhoz szóló „mesék és beszélykék” írása való nekik.[4]

Beöthy Zsolt irodalomtörténetének bevezetője jól reprezentálja a milleniumi színpadias hazafiság idejét. A 19. század irodalomtörténészei Tóth Tünde szerint a régi magyar nőkről alkotott képben a „volgai lovas asszonyát” állítják elénk, aki a háttérben vár, tűr és szolgál, valamint felelős a jövő nemzedékéről való gondoskodásért. „Nemzeti és nemi előítéletek sokasága jellemzi ezt a nőképet. A XIX. század a nacionalizmus és a sovinizmus születésének kora is. Már nem a nyelv teremt egységet, hanem a közös ősök, a vér – fajról beszélnek.”[5] Tóth Tünde szerint a középkori és reneszánsz kori platonista nőszemlélet és a reformáció puritán nőképe sajátos egyveleggé állt össze irodalomtörténet-írásunkban. Rónay Jácintot idézi, mint a 19. századi nemzet- és genderkarakterológia klasszikusát: „A nő többet tud tűrni, mint tenni; s általában szenvedéseiben sokkal béketűrőbb, kitartóbb, mint a férfiú… (…) E részben úgy képzelem magamnak a nőt, mint gyenge virágot, mely a vész elől földig lekonyul, s midőn a zivatar elvonul felette, sértetlenül felemelkedik; a férfiú erős tölgy, ellenáll, dacol a viharral, de a küzdés közt gallyai hullanak, gyökei szakadoznak, s kidől helyéből”.[6]

Ezek az előítéletek és sztereotípiák térnek vissza a két világháború közti időszakban, amikor a nemzet megmentésére és megőrzésére hivatkozik a nacionalista diskurzus. Az irodalomban is megfigyelhető ez a jelenség. Jablonczay Tímea a két világháború közti kulturális diszkurzust vizsgálva a női identitásnarratívák társadalmi, térbeli kontextusba ágyazottságával foglalkozott. A társadalmi nem hatalmi viszonyokkal való összefonódására fókuszált. Szerinte a vizsgált időszak írónőinek pozicionáltságát, azok társadalmi beállítódását határoz(hat)ták meg ezek a hatalmi viszonyok. Bahtyin „társadalmi beállítódás” kifejezésére hivatkozik ezzel kapcsolatban, amely szerint az alkotó individualitása nem létezik, hanem belső és külső beszédjét, az adott személy ideológiai, művészi tevékenységét társadalmi orientációk, beállítódások szabják meg. „A művész osztályrokonszenveinek és -ellenszenveinek, nézeteinek és ízlésének alapvető tendenciái – amelyek meghatározzák és átjárják a művek tartalmát és formáját – már kialakultak és leülepedtek a művész belső beszédében.”[7]

A nők a nemzet anyai tulajdonságait testesítették meg, a nemzet hagyományára, történelmére utalnak. A nők mint a nemzet anyái frázis része a nemzeti retorikának. A nő közéleti szerepét, munkához való jogát, választójogi jogosultságát vagy tagadták, vagy egy szűk elit nőrétegének kívánták biztosítani. A konzervatív, majd a fasiszta irány a női jogok szűkítésére törekedett: magas szakképesítésből való kirekesztés, majd az egyetemi képzés ellen lépnek fel.[8] A nacionalista diszkurzus a nemi sztereotípiákra is támaszkodva állította fel a nőkkel szembeni elvárásait. A nemzeti és nemi sztereotip gondolkodás egy viszonylatban egyenesen össze is kapcsolódik: a századelő feminizmusától tartó gondolkodás a feminizmus káros hatását abban is látta, hogy a nők nőiességük elvesztése mellett nemzeti identitásukat is elvesztik, hiszen az anyának kell nemzeti öntudatra nevelni gyermekeit. Nira Yuval-Davis szerint a nők azok, akik biológiai, kulturális és szimbolikus értelemben is újratermelik a nemzetet, szimbolikus határőr szerepük van.[9] Ezt a szerepet pedig a patriarchális társadalom ruházza rájuk, és felelőssé teszi őket a nemzet jövőéért. Biológiai hordozóként a közösség hordozói is egyben. Így jelölte ki a Horthy-rendszer ideológiája a nők számára a közösség identitásának, becsületének szimbolikus őrzője funkciót.

Kissé másként alakultak azonban a társadalmi nemi szerepek a monarchia felbomlása utáni utódállamokban. A magyar nyelvű kultúra kialakításának folyamatában nagy szerepet játszottak ismét a nők, a női olvasók és női írók. Fontos szerepet szántak a nőíróknak az első világháború utáni határváltozások következtében az utódállamokban kialakuló irodalmi élet vezetői. A kisebbségi helyzetben újra fontossá vált az irodalom és a nyelv összetartó ereje, a nacionalista diskurzus azonban más és más mértékben jelent meg Magyarországon és az elszakadt országrészekben. A más országba szakadt magyarság ugyanis kisebbségi helyzetéből adódóan kénytelen volt az új állam körülményeihez alkalmazkodni. Különösen érvényes volt ez a csehszlovákiai helyzetre, ahol a politikai helyzet sokkal liberálisabb volt, bár a magyar kisebbségnek nem könnyítette meg a beilleszkedést.

A Trianon utáni Magyarországon a nők egyik feladata a nemzeti közösség mitikus egységének fenntartása volt. A korszak nőírói Magyarország határain belül és kívül különféleképpen alkalmazkodtak a Trianon utáni helyzethez. A kisebbségi irodalmak helyzete elsősorban az új államalakulatok jóindulatától függött.

A csehszlovákiai magyar irodalmi kánon kialakulása csak a húszas évek végén kezdődik el, ennek magyarázata, hogy a felvidéki irodalom Budapest-centrikus volt, és nem alakult ki regionális hagyománya. Ráadásul az értelmiségiek többsége 1918–19-ben külföldre menekült. A húszas és a harmincas évek kánonalkotási törekvései, kánonjai az irodalomtörténet klasszikus kánonmodelljeit követik: az értelmezői közösség, a kollektív esztétikai értékrend, az intézmények, a nyelv és a történelmi múlt a tartópillérei. (…) A kisebbségi irodalmi kánonok azonban nem mentesek az ellentmondásoktól sem, törekszenek ugyan a normativitásra és az értékvonatkoztatottságra, de a kisebbségi lét konkrét feladatokból eredő pragmatizmusa igényli a kánon eszközként való használatát is.[10]

A feminista irodalomtudomány szempontjait felhasználva azonban vizsgálhatóvá válnak a kisebbségi helyzetben, sőt többszörösen kisebbségi helyzetben alkotó írónők szövegei. Így egy általános, a többségi-kisebbségi irodalom vitájából kiszabadult diszkurzus alakítható ki – az alárendeltség, a hatalom, a hierarchia felől indítva, és bevonva a kutatási szempontok közé a posztkoloniális elmélet elemeit is.

A csehszlovákiai magyar irodalmat ennek értelmében úgy vizsgálom, mint a két világháború közti, földrajzilag (regionálisan) behatárolt irodalmat, vagyis a szerzőknek, irodalmároknak azt a csoportját, akik az adott időszakban az adott területen éltek, továbbá akiket ezen vagy egyéb okokból a korabeli kánon a kisebbségi irodalom írói közé sorolt. Éppen itt találhatunk rá ugyanis azokra a nőírókra, akik művei és azok értéke az idők folyamán feledésbe merültek.

A korszak írói, irodalmárai, kritikusai a helykeresésben arra is keresték a választ, hogy van-e szlovenszkói magyar tudat, vajon miért nem alakulhat ki az erdélyi tanszszilvanizmushoz hasonlóan, miért nem jön létre olyan, az elszakadt és Szlovákiához került országrész területére jellemző, az ott élő magyarok életfelfogását, életvitelét, sőt beszédét, stílusát kifejező irodalmi alkotás, regény, vers, dráma.

„A »szlovenszkóiság« (szlovákiaiság) igényének teljesítését főképp a regénytől várták, regényekben vizsgálták, értékelték, és többnyire hiányolták, kevesellték” – írja Turczel. A szlovenszkói tudat, a szlovenszkói regény, a szlovenszkói irodalmi köztudat, közvélemény megteremtése volt a cél. A korszak irodalmától tehát egy ahhoz hasonló összetartó erőt várnak, mint a reformkorban, a nemzeti irodalom kialakulásakor.

Turczel a korszak irodalmát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a novella volt az a műfaj, amelynek értéke éppen a szlovákiaiság megmutatásában, ábrázolásában nyilvánult meg. Sőt véleménye szerint a korszak legjobb novelláinak segítségével ki lehet alakítani a kisebbségi társadalom 1918–38 közötti kialakulásának, fejlődésének, osztály-differenciáltságának képét. A korabeli novella és az egész irodalom egyik legfontosabb szempontjaként azt jelöli meg, hogy a humánum, a jóság, az emberi felelősség kérdése felfokozottabban jelenik meg, és a nemzetek, nemzetiségek közti együttélés témáját is reálisan mutatják be.[11]

Visszatérve a két világháború közti korszak irodalmának kérdéseihez és a női írókhoz, az egyes antológiákat, lapokat, folyóiratokat és köteteket is számba véve, a kor női írói közül Szenes Piroska és N. Jaczkó Olga neve fordul elő a leggyakrabban, talán éppen azért, mert témáikat a szlovák és a ruszin emberek életéből is merítik. Rajtuk kívül W. Wimberger Anna és Palotai Boris, valamint Ásgúthy Erzsébet a novelláival és egyéb prózájával szereplő író. A lírában Szenes Erzsi, Ásgúthy Erzsébet, Prerau Margit, Urr Ida neve jelenik meg, a drámában pedig csupán egyetlen női név: Ásgúthy Erzsébet. Annak ellenére, hogy a kor csehszlovákiai magyar drámaírói közül csak ezen egyetlen drámaíró nőnek a színdarabjai kerülnek bemutatásra, méghozzá Budapesten, egyik értékelő, összefoglaló munka sem tartja fontosnak erről szót ejteni, és drámái elemzéséről már egyáltalán nincs szó. Egyedül Turczel Lajos szentel Ásgúthy munkásságának nagyobb teret, de csupán az Irodalmi Szemle 1984-es évfolyamában, az írónő halálára írt nekrológjában, és három évvel később írt drámáiról egy méltató tanulmányt ugyanezen irodalmi folyóiratban.[12] Ezzel az egy tanulmánnyal azonban újra a feledés homályába merül a költő, próza- és drámaíró alakja.

Szó esik még Dömötör Terézről, valamint a később induló Schalkház Saroltáról, Zsadányi Máriáról, L. Kiss Ibolyáról. Ez utóbbi írónőnek kiemelt szerep jutott, mivel elbeszélései és regényei főként két témát kutatnak: a Szlovákia területén élt történelmi, irodalmi hősök életét, valamint a kor aktuális nemzeti-nemzetiségi együttéléssel kapcsolatos problémáit, amelyet például a Túl a folyón című regényében dolgoz fel. Történelmi, irodalmi témájú regényei, elbeszélései főhősei nagyrészt nők (például az Erzsi tekintetes asszonyban Madách feleségének sorsát írja meg), erre azonban nem tértek ki különösebben az elemzői.

A nőírók művei a vegyes értékelések ellenére megjelentek az antológiákban, folyóiratokban, és regényeiket is kiadták, bár értékelésük ugyanolyan egyoldalú volt, mint a példaként tekintett magyarországi vagy erdélyi irodalomban. Elsősorban a „női írást, női témát és kifejezési módokat” kérték számon műveiken, és ugyanez volt az, amit pozitívan értékeltek, mint például Szalatnai Rezső is: „A női szív érzékenységeit és vágyait fejezte ki Palotai Boris, Ásguthy Erzsébet, Wimberger Anna, s erotikus ernyedtséggel Szenes Erzsi.”[13] És mindkét kisebbségi irodalomban megjelent a par excellence írónő Kaffka Margit példájára, Erdélyben Berde Mária, Szlovákiában Szenes Piroska, akit kiemelten kezeltek, talán éppen azért, mert a Nyugatban is értékelték és ismerték. Nevét főleg Csillag a homlokán című regénye alapozta meg, melyet a magyarországi és a szlovák nacionalista sajtó is dühödten támadott. Egy novellás kötete van (Jedviga kisasszony, 1934), s ennek a legtöbb írása Kardos László megállapítása szerint „igazi novella, a műfaj ősi és eleven törvényei szerint konstruált olvasmány.”[14]

A korszak nőírói szinte minden műfajban alkottak: líra, próza (elbeszélés, regény, mese), dráma. Irodalmi recenziókat, kritikákat, újságcikkeket írtak. Voltak, akik több művészeti ágban is kipróbálták tehetségüket: Pozsonyi Anna például könyvillusztrációkat készített az első szlovákiai magyar tankönyvhöz.

A két háború közötti időszak és általában a szlovákiai magyar irodalom újraértékelése 1989 után kezdődik el, azóta tanúi lehettünk egy folyamatos „értékkeresésnek”, amelyben a nőírókról ugyanúgy, mint az előző időszakokban, kevés szó esett.

A nőírók újraértékelésére, felfedezésére azonban eddig csupán néhány próbálkozás történt. Szenes Piroskáról, Szucsich Máriáról, Szenes Erzsiről és Urr Idáról megjelent néhány tanulmány Bárczi Zsófia, Jablonczay Tímea és Polgár Anikó tollából.[15]Jablonczay Tímea Szenes Erzsit olyan szerzőként mutatja be, aki szlovákiai magyar zsidó nőként a többszörös marginalizáltság, kiközösítés és fizikai megsemmisíthetőség megtapasztalásának stációit bejárva formálta, alakította, mondta és rögzítette újra élettörténetét. A szöveg felveti a gender problémát is, bár fontos látni, hogy eleve egy többszörösen marginalizált szubjektum – szlovákiai magyar zsidó nő a holokauszt idején – beszél.[16] Jablonczay áttekinti az írónő műveinek recepcióját s értékelését, és A lélek ellenáll című naplóját elemzi a marginalizált nő identitáskonstrukcióinak kialakítási módjai és lehetőségei szemszögéből. Jablonczay fedezi fel és mutatja be Rudnóy Teréz (1910-1947) művészetét is, akit a harmincas években a kisebbségi próza nagy ígéreteként emlegettek.[17]

Bárczi Zsófia A másság reprezentációja című kötetében részletesen foglalkozik Szenes Piroska munkásságával, három regényét elemzi, az Egyszer élünk, a Csillag a homlokán és Az utolsó úr címűt. Értékelésére a Szenes Piroskáról szóló fejezetben térek ki részletesen.

Bárczi Zsófia A világ alatt. Egy kislány regénye címmel a két világháború közötti csehszlovákiai magyar irodalom elfelejtett nőíróinak egyik művét, Szucsich Mária Tavasztól télig című regényét is feldolgozta egy tanulmányában. A regény egy tízéves kislány naplóján keresztül mutatja be egy kishivatalnoki család lassú kisodródását a társadalom perifériájára. A naplóműfaj a megalkotott világ szubjektív voltát hangsúlyozza a perszonális elbeszélésmódon, a perszonális elbeszélésébe beágyazódó családtörténeti töredékeken, valamint a családtagok és ismerősök világ- vagy helyzetértelmezéseinek megidézésén keresztül. A szerző a szubjektumképződés kapcsán a katolikus rituálé, főként a gyónás szövegszervező funkciójának az etika, a hazugság/igazság és az őrület regényben kibontakozó alaptémáival való összefüggését vizsgálja. Ezzel együtt elemzi a nőiként konstruált gyerekszubjektum pozícióját a diszkurzusban.

A nőírók egyéni, kisebbségi pozícióját, szituációba ágyazottságát is felülírja nemük, ami miatt kimaradtak az irodalomból. A korabeli és a szocialista recepció nagy hasonlóságot mutat, a szocialista időszak átvette és megideologizált frázisokkal „gazdagította” az eredeti értékeléseket, és az időben előrehaladva egyre kevesebb nőírót sorol a megjelenő antológiákba, válogatásokba. A kisebbségi irodalom fogalmának szertefoszlatása a múlt kisebbségi nőíróinak teljes eltűnéséhez vezethet. Azoknak a nőíróknak a neve (és részben munkái) maradt meg az irodalmi tudatban, akik Magyarországra kerültek vissza a második világháború után. Aki kisebbségi helyzetben maradt vagy Nyugatra emigrált, annak műve és személye feledésbe merült.

A mai helyzet elmozdulást jelent, és annak reményét, hogy a korszak alkotónői az őket megillető helyre kerülhetnek az irodalmi kánonban. A feminista irodalomkritika nem rekeszti ki a kisebbségi nőírókat kutatási köréből, de mivel többszörösen marginalizált szerepben léteztek, csak lassan bukkannak fel a feledés homályából. Időszerű tehát megvizsgálni és újraértékelni műveiket, akár a „női” jelző segítségével is.
[1] MENYHÉRT Anna, Női irodalmi hagyomány, Budapest, Napvilág, 2013, 14.
[2] Már a 18–19. század fordulójának költőnői is lánynevükön szerepeltek a nyilvánosság előtt, mivel a férjes nők ebben az időben Magyarországon és Erdélyben a házasság után is megtartották lánykori nevüket, s talán ezért ritka később is a férje nevén publikáló nő. (FÁBRI Anna: A szép, tiltott táj felé. 27.)
[3] GYULAI Pál, Írónőink = Gy. P., Kritikai dolgozatok, Budapest, Franklin, 1910, 273.
[4] Uo., 305.
[5] TÓTH Tünde, A volgai lovas asszonya: A 19. századi irodalomtörténetírás régi magyar nőképe = „Társadalmi nemek képe és emlékezete Magyarországon a 19–20. században”, szerk. PETŐ Andrea, Budapest, Nők a Valódi Esélyegyenlőségért Alapítvány, 2003, 9–28.
[6] TÓTH, A volgai lovas asszonya, 14.
[7] BAHTYIN, Mihail Mihajlovics, Nyelv, osztály, ideológia = B., M. M., A beszéd és a valóság. Filozófiai és beszédelméleti írások, ford. OROSZ István, vál., jegyz. KÖNCZÖL Csaba, Budapest, Gondolat, 1986, 139, 115–192.
[8] JABLONCZAY, Női szubjektumkompozíciók és mintázatok a szövegtérben, 73.
[9] YUVAL–DAVIS, Nira, Nem és nemzet, ford. SZABÓ Valéria, SZENTMIKLÓSI Tamás, Budapest, U.M.K., 2005, 5.
[10] VÉGH, Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban, 105.
[11] TURCZEL, Uo., 14.
[12] TURCZEL Lajos, Egy alig ismert írónőnk: Ásgúthy Erzsébet írói pályája, Irodalmi Szemle, 1987/10, 1072–1081.
[13] SZALATNAI Rezső: Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában = Sz. R., Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában: Cikkek, tanulmányok, kritikák, vál., gond., bev. TÓTH László, Pozsony, AB-ART, 1994, 205.
[14] TURCZEL, Novellairodalmunk 1918 és 1939 között, 22.
[15] BÁRCZI Zsófia, Nőnek lenni, Szenes Piroska Csillag a homlokán című regénye; Polgár Anikó, Hernádparti Odysseus: Egy Urr Ida-vers anatómiája, Partitúra, 2010/2, 119–130, 97–100;. A világ alatt. Egy kislány regénye = Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért, szerk. MÉSZÁROS András, Nyitra, 2011, 27–32; Jablonczay Tímea, Megtalált (?) identitás: Szenes Erzsi: A lélek ellenáll = J. T., Női szubjektumkompozíciók és mintázatok a szövegtérben, 80–95.
[16] JABLONCZAY, Női szubjektumkompozíciók a szövegtérben, 80.
[17] JABLONCZAY: Szabaduló asszonyok? Rudnói Teréz művei. Nőképek kisebbségben II. Tanulmányok a kisebbségben (is) élő nőkről. Pozsony, Phoenix Polgári Társulás, 2014. 49–54.

Készült a Nemzeti identitás és irodalom projekt keretében, amelyet az SZ Kormányhivatalának Kisebbségi Kultúrák Programja támogatta 2016-ban.

 

anyai szerep bolemant lilla Bolgár Kati elvárások előítélet eredményesség erőszak férfi gender studies gombaszög irodalom Janković Nóra kalandregény kapcsolat karierr konferencia kutatás könyv magatartás nevelés nőirodalom OSF partner Phoenix Equality politika projekt párkapcsolat regény szerelem szerepvállalás szex szexuális zaklatás sztereotípia szülő gyerek kapcsolat tanácsadás testi változások tudomány tudás tévhit viselkedés workshop zaklatás értékelés önbizalom önismeret