Hogy születik egy történet?! — Janković Nóra írása

  • Szűcs Viki
  • 0 Views
  • 0 hozzászólás
  • élet . elmélkedés . gesztenye . Janković Nóra . ősz . szeptember .

Azt hiszem, először akkor kezdtem el idegennek érezni magam szülővárosomban, amikor kedvenc kis utcáim borostyánnal befuttatott házait sorra lebontották, bezárták a sült csirke illatú sarki fűszerest és a fényképészműhelyt, amelynek az idő múlásával egyre jobban foszladozó, sárguló csipketerítővel letakart asztala mellett szinte minden „hatvanas-hetvenes” gyerekről, ugyanúgy-ugyanabban a beállításban készült egy-egy fekete-fehér születésnapi fénykép.

Pár utca, nem túl sok, boldog, különleges, fájdalmas vagy éppen szomorú emlékekhez köthető azonban az „enyém” maradt. Ezekben ugyanúgy otthon érzem magam, mint az ott gyökeret eresztett múlt százados fák, századfordulós épületek és a szúette, gondosan kulcsra zárt fakapu. Várnom kell, míg majd kinyitják, mindig pontosan, előbb nem lehet bejutni, hiába is szeretnék már a hangulatos udvarban, a hűvös lépcsőházban, a belső teremben lenni, nehéz lélekkel, könnyű testtel, egészen addig, míg nem válik nehézzé a testem, és könnyűvé a lelkem.

Toporgok a hepehupás, csorba, fényesre koptatott gránit macskaköveken, nem igazán szeretek várni, cipőm orrával odébb-odébb tolok pár nedves, recés szélű falevelet, a délutáni zápor vizével feltöltött keskeny földárkok irányába, de csak nem akarnak elfogyni, újabb és újabb faleveleket talál a cipőm talpa, felnézek, honnan, és akkor meglátom az egyszerű, közönséges drótkerítésen túl, a gondosan ápolt tenyérnyi kis kertet uraló hatalmas vadgesztenyefa holdudvarában, a kezdet és a vég közt, a sok kis viharvert gesztenyét. Pont, mint gyerekkoromban, amikor nagymamámmal, mindig vele, mert akkortájt nekem csak ő volt, és akkoriban neki csak én voltam, így mindig-mindenhová együtt mentünk, a parkba is gesztenyét szedni, hogy aztán az iskolában tökéletes manóvá és tökéletlen malackává változzanak.

Már fordulnék el, már nyúlnék a zsebembe, hogy elővegyem a telefonom, megnézzem, hány óra, amikor meglátom Gesztenyét, amint foggal-körömmel, pontosabban szárral és tüskével kapaszkodik a kerítésbe, melynek egyik oldalán elhagyva a cselekvést, lemondva az életről, sodortatva magukat létből a nemlétbe, az anyafa árnyékában, együtt, összekapaszkodva, tömeggé válva vár rá, a fekete bárányra, a különcre, a megbélyegzett másként gondolkodóra a gesztenyetársadalom, míg a másik oldalon ott a széles macskaköves feljáró, a széles járda, a napsütéses oldal, a szabadság és a meghasonlott valóság magánya. Megsajnálom. Úgy látszik a gesztenyelét sem sokkal másabb, mint a miénk, embereké, akiknek sokszor nem a jó és a rossz, hanem a rossz és a még rosszabb közt kell döntenünk.

Néha, titokban, két imbolygó, félresikerült ászana közt kilesek az ablakon, remélve, meglátom a természet néma szépségét, a kerítésbe kapaszkodó Gesztenyét, de egyre sűrűbb a szürkület, egyre kisebb a remény, hogy még tartja magát, fent a magasban. Egyedül.

Amikor kilépek az ősz illatú sötét estébe, már az utcai lámpa halvány fénye világítja meg sápadtan a gránitköves macskaköveket. Az üres drótkerítésen túl minden mozdulatlan. A gesztenyék gyáván, némán összebújva várják a holnapot. Együtt. Sötétségben.

Tíz lépés sincs, már az üres utcán vagyok, ott, ahol a széles járda szélén hagyta ledobott kabátját Gesztenye.

De „mindezt majd megírom még pontosabban is”…

0 Hozzászólás
Szólj hozzá!

19. századi történet anyai szerep barátság bolemant lilla Bolgár Kati elvárások előítélet eredményesség erőszak férfi gender studies gombaszög irodalom Janković Nóra kalandregény karierr konferencia kutatás könyv magatartás nevelés nőirodalom OSF Phoenix Equality politika projekt párkapcsolat regény szerelem szerepvállalás szex sztereotípia szülő gyerek kapcsolat tanácsadás testi változások tudomány tudás tévhit történelem viselkedés workshop zaklatás értékelés önbizalom önismeret