Részlet Barbora Hrínová december végén megjelenő Egyszarvúk című novelláskötetéből, Mészáros Tünde fordításában.

A hétvégén Budapestre utaztak. Az utolsó pillanatig nem bízott benne igazán, hogy Zoja felbukkan a peronon. De felbukkant, hátizsákkal, tornacipőben, sőt a csellója nélkül, amelyet egész héten előnyben részesített Bonyval szemben. Ahányszor csak találkozni hívta, Zoja mindig azt írta vissza, hogy

gyakorolnom kell

Bony csak akkor kapott értékelhető választ, mikor felvetette, hogy elmehetnének valahova kirándulni.

hova?

a modrai borospincékhez?

alkeszt akarsz csinálni belőlem? :))

Nem, azt Bony semmiképp sem akarta. De csak annyit tudott Zojáról, hogy szereti a zenét, az asztrológiát és a bort. Zenével kapcsolatos programot nem mert javasolni, az asztrológiát pedig szíve szerint betiltotta volna.

bocs, hülye ötlet volt. mit szólnál budapesthez?

Viszonylag gyorsan érkezett a válasz:

oké, ott még úgysem voltam.

Visszagondolt az előző hétvégéjére Łódźban. Mindig szorongás fogta el, ha utaznia kellett, de kezdett beletörődni, hogy mire társat talál, minimum a visegrádi négyeket megismeri.

Zoja helyjegye menetirányba, az övé szembe szólt. Míg csak magukban voltak a kupéban, megkérdezte, odaülhet-e mellé. Hogy kivédje a hányingert, aminek az első jeleit máris megérezte. Dunaszerdahely után pedig átteszi a kezét a lány combjára, gondolta. De Zoja azt mondta, cseréljenek inkább helyet.

– Engem nem zavar az ellenirány – jelentette ki nyomatékosan.

Helyet cseréltek. Bony restelkedve pakolta át a holmiját a túloldalra.

Tiszta nyominak érezte magát. Zoja ráfüggesztette a tekintetét, kutatón nézte.

– Mióta vagy egyedül?

Bony úgy érezte, már vagy ezer éve. De jobban átgondolva a dolgot arra jutott, hogy csak másfél.

– Volt már barátnőd? – kérdezte Zoja meglepődve. Mintha az első kérdésével nem az utolsó párkapcsolatára gondolt volna, hanem arra az időszakra, amikor meghalt a kutyája.

– Persze. Öt évig voltunk együtt Luciával.

– Ááá… És miért szakítottatok?

Lucia utazni vágyott. Bonyt viszont sújtotta az összes, repüléssel kapcsolatos fóbia: félt, hogy lezuhan a gép, hogy elfogy az oxigén. A szűk tér rettegéssel töltötte el. – Szerettem, de már nem szeretem – felelte.

– Ááá – mondta a lány újra. Aztán sokáig hallgatott.

Bonyt is érdekelte volna, mióta van egyedül Zoja. Bevehetetlennek, ám mégis olyasvalakinek tűnt, akit sűrűn ostromolnak. Zoja lehetséges udvarlóinak listája folyamatosan bővült a fejében.

A várdombról vetették az első komolyabb pillantást a városra. Melós volt felcaplatni odáig; a kapunál, a monumentális turul alatt elővette a zsebkendőjét, és megtörölgette a homlokát. Be akart ülni egy kávézóba, de Zoja ragaszkodott hozzá, hogy előbb nézzék meg A közép-európai festőművészet klasszikusai című kiállítást. Járkáltak egyik teremből a másikba a végtelen mennyiségűnek tűnő kép között. Zoja mindegyiknél elácsorgott egy kicsit, és úgy tűnt, mintha mindegyikről gondolna valami komolyat. Bonyt nem igazán szólította meg egyik kép sem, kivéve a csendéleteket, ahol szőlő meg homár kellette magát ezüst tálcákon.

Egy festmény előtt aztán mégis megállt. Az volt a címe, hogy A gavallér.

A férfit és a nőt aránytalanul ábrázolta a művész. A gavallérnak csak a kis feje lógott be a kép jobb alsó sarkába. Onnan nézte átszellemülten a fölébe magasodó elragadó hölgyet.

– Nézd, ez én vagyok, ez meg te – mondta Zojának. Zoja lehajolt az adattáblához, és szárazon annyit felelt:

– Ja. Ha 1820-ban élnénk.

Ettől Bony egyszeriben úgy érezte magát, mint egy réges-rég kihalt faj.

Megkérdezte, hogy összetolhatnák-e az ágyakat. Keskeny folyosó és a két éjjeliszekrény választotta el őket egymástól a konyhasarokkal is felszerelt apartmanban. Egy kis szállodában volt az apartman, régi házak között álló hatalmas épület földszintjén.

Zoja a hasán feküdt, arcát a párnába fúrta. Nem felelt. Bony félrehúzta hát az éjjeliszekrényeket, és összetolta az ágyakat.

– Nem veted le a pulcsidat?

Zoja nemet intett. Nem baj, gondolta Bony, és simogatni kezdte a lányt.

– Milyen meleg a kezed – mormolta Zoja kis idő elteltével.

– Ez jó vagy rossz? – kérdezte Bony elbizonytalanodva.

– Jó. Az én kezem mindig hideg.

A választól Bony megkönnyebbült, de nem volt hajlandó a termofor szerepére redukálódni. Felmerült benne, hogy Zoja talán nem is tudja őt szexuális kontextusban elképzelni.

– Lucia mindig elégedett volt velem – mondta hát. – Végigszexeltük a lakást, mind az öt szobát.

– Apádét is?

– Azt is. Hisz láttad, hogy elég későn jár haza – tette hozzá, és egyúttal rájött, hogy hiba volt Luciát emlegetni.

– Erős a nemi ösztönöm – próbált javítani riadtan.

Zoja megfordította a fejét a párnán. Egy néma hal közönyös félszemével méregette Bonyt.

– De nem sietünk sehova… Különben is, szeretem a hosszú előjátékot – próbálta megnyugtatni a lányt, de Zoja ettől mintha hirtelen megdermedt volna a keze alatt.

– Miért? – kérdezte szinte támadón.

– Véleményem szerint a szex kicsit agresszív. A gyengédség körülötte, az sokkal szebb. Főleg, ha kölcsönös – tévedt be a keze a pulóver alá.

Zoja hirtelen felült, és felpattant az ágyról.

– Mi van? – kérdezte Bony.

– Semmi. Megyek lezuhanyozni – és ment, magára csukva a fürdőszoba ajtaját. Bony pedig megnézegette a kezét, hogy nincs-e rajta véletlenül valami var.

Elfordította a kulcsot, levetkőzött. Ahogy levette a melltartóját, a bal kosárból néhány szivacsbetét és egy pár összegöngyölt zokni hullott ki.

Nem bírta megszokni a látványt. Gyűlölte. Az egyik fejlett, talán túlfejlett volt, a másik meg szinte nem is volt. A lányöltözőkben és a világhálón szerzett tapasztalatai alapján persze tudta, hogy kevesen vannak, akiknek egyforma méretű a jobb meg a bal cicije. Két teljesen egyforma mell pedig egyszerűen nem létezik. De nem mindegy, mennyire nem egyforma. Az ő esetében a különbség túl nagy volt. A bal melle helyén csak egy halványrózsaszín folttal koronázott aprócska dudor volt.

A folt csak kihangsúlyozta az összbenyomást: selejt. Valahogy így néznek ki a masztektómián átesett nők, akinek – Zoja úgy képzelte – ezen a ponton általában véget is ér a szexuális életük. Ő viszont még el sem nagyon kezdte. A push-up melltartó is kevés volt ahhoz, hogy egyformának tűnjenek, így kitömködte mindenfélével, néha zoknival is. Ha egymásba göngyölt kettőt, az egy egész számot növelt a méreten.

Talán túlélhető lenne a dolog, ha lekapcsolnák a villanyt, ő csak a nadrágját venné le, és Bony gyorsan belehatolna. De a hosszú, lassú előjáték gondolata rémisztő volt. Bony nézné őt, lassan végigsimogatná, megállna a keze a selejten, aztán lehelne rá egy apró, biztató puszit. Ezt nem élné túl.

Gyorsan magára kapkodta a ruháit. A melltartót éjszakára is magán kell hagynia a pizsama alatt, ha normálisan akar kinézni. Mindig így csinálta, ha másokkal kellett egy szobában aludnia.

De lehet, hogy túlélné mégis. Eszébe jutott, milyen meleg volt Bony keze. Amikor szétnyíltak a testén az ujjai… mintha napsugarak cirógatnák.

Kilépett a fürdőszobából. Összemosolyogtak.

Zoja egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy milyen taszító ő maga, és rájött, mennyire taszítónak tartja a másikat.

– Mi az? Mi a baj? – kérdezte Bony a félelemtől szinte nőire színeződött hangon.

– Húzd vissza az ágyakat – mondta a lány.

– De miért, Zojka? – ült föl riadtan.

Megmondhatta volna az igazat. De csak egy részét mondta.

– Nem vonzódom hozzád. Nem működik köztünk a kémia.

– Tévedés. A kémia mindig működik! – fakadt ki Bony.

Úgy érezte abban a pillanatban, hogy a világot már csak az egzakt vegyképletek és a mikrokozmosz törvényszerűségei tartják össze. A megmagyarázhatatlan vonzalom, az efemer érzelmek, a csillagjegyek szerinti kompatibilitás és a romantikus szerelem egyszerűen nem működött. Kezdett elege lenni ezekből az izékből.

Visszalökdöste az ágyát a helyére. Legszívesebben bebújt volna alá. Bekucorodni a legeldugottabb sarokba, mint egy kisegér, és ott lapulni reggelig, az lett volna jó. Vagy rávetni magát a csapdába helyezett sajtra, és a gasztronómiai orgazmus csúcspontján boldogan meghalni. Más élvezet már úgysem vár rá az életben.