Kicsit feszül, kicsit nehéz, kicsit sok. Lehetne ez egy pszichológiai látlelet is rólam, de nem az. Reggel felkeltem, és furcsa érzés kerített hatalmába. Menni. Mindegy hova, csak elindulni világgá, el innen, el, messzire, és keresni a valamit.

Amikor hosszú idő elteltével sem tudok kimozdulni, és már tíz hónapja egy helyben lapítok, vállalva ennek minden következményét, néha félve Isten felé kacsintok. Természetesen nem a nagyszakállú, Mikulásra hasonlító öregemberre, akit sikerült eléggé megutáltatni velem gyerekkoromban a kötelező templomba járásokkal, a fejkendős nők libabőrös kántálásainak és a pap agresszív kitöréseinek köszönhetően. Hanem a mindent összefoglaló egység energiája felé, hogy mindent összevetve adjon valamiféle magyarázatot erre a kusza világra, és ebben a kusza világban az én szerepemre.

Mi ez a mehetnék? Mi ez a végtelen utazási vágy? Mi lobogtatja bennem középkori, Lajos korabeli életfilozófiámat a szembejövő élethelyzetekben? Lobogni, szárnyalni, olvasni, zenélni, táncolni kellene, a kastély parkjában kiterített pokrócon ülve lovaglóülésben, hallgatva a legújabb pletykákat, várva a szerelmet, fújva a szelet. Valahol a francia kastélydömping kellős közepén, a Loire mentén vagy Montpellier környező vidéki tájain.

Egy páva fut el előttem riszálva uszáját maga mögött. Aztán hallom a hajókürtöt valahol messze, távolban. Feszít, nehéz és sok. A ruha, ami minden élethelyzetemben a kifejeződésem eszköze, most túltolta magát. Nem a gardróbom ruhatárából lettem hirtelen 17. századi nő, nem a fodrászom kreált loknis tincseket a fejemre, és anyám udvarán nincs ilyen tökéletes zöld pázsit.

− Angelique! Angelique! Megjött Peyrac úr! Asszonyom a szalonban kívánja fogadni?

A szart a szalonban! A hálószobámban! Ennyi év szextelenség után egy falatot se hagyok ki.

Rohanok végig a kerten, az udvaron, a parkon, be a kastélyba, át a fogadón, fel a lépcsőn. Ajtó kinyit, kivágódik, bereped, ablak kitár, lelkem felsikolt, gyors átöltözés, visszavetkőzés, ajtó becsap, lépcső szalad a lábam alatt, át a fogadón, ki a kastélyból, a főbejáraton, istenem, remélem jó pasit kaptam el…

− Joffrey! Édes Istenem! Hát élsz? Hát létezel? Hányszor elképzeltem ezt a pillanatot! Hányszor álmodtam magam a karjaidba! Hányszor vágytam az érintésedet! Tényleg te vagy? Tényleg itt vagy?

És szorítom, és nem eresztem, és kapaszkodok belé, és már nem érdekel hogy ő-e az, hogy valóságos-e, vagy éber álom.

Amikor a maszk lekerül, felkerül a vágyott élet álma. Félek a szavaktól. A beteljesedés minden leírt mondat mögött ott van. A vágyott életet a félelem kisajátítja, és feltupírozva marja lelkünkben a meghasonult életet.

De ez most valami más. Angelique lettem a valóságban. Tagadásom a valóságom. Nem, nem vagyok őrült. Ennek fizikai magyarázata van. A barokk ruha feszíti felsőtestem, szabadon hagyva azt, ami ki akar buggyanni. Földig érő szoknyával letakart lábaim visznek a világba. A 21. században keresem Joffreymat. Akiből persze csak egy van és egyetlen.

A 21. századomban kötetenként faltam fel egy-egy Joffreyt. És a tizennégy kötetből amikor ezt írom, még csak a hetedik könyvnél tartok!