Kicsi, nagy, vastag, kemény borítású, puha, olcsó, képes, regény, szépirodalom, ponyva, útikönyv. Most így hirtelen ennyi. Szakkönyv, majdnem elfelejtettem. Mert ezt a fajtát minden nap használom. Nekem ez az inspiráló, képzeletet megmozgató könyv. Egyszerre hat-hét olvasmány van az ágyam mellett, a fürdőszobában, a napozóteraszon, a konyhában (ez az! Szakácskönyv! Ezt is elfelejtettem), a táskámban, az íróasztalomon. És mire a reggeli rutintól az esti napnyugtáig folyamatosan olvasok, dinamikus életem folyamatos érzelmi frekvenciákon mozog a könyv hangulatának megfelelően (ezt majd egyszer megírom az önéletrajzomban, hogy mennyire meghatározza életemet, amit olvasok). Évente egyszer programként szagolom és az illatáról felismerem, kétszer megnézem a felvonultatott kínálatot a fesztiválokon, évente legalább két épületben előfizetem tagságomat a világ különböző pontjain és katalógusból válogatom a legfrissebb kiadványokat, hogy kikölcsönözhessem őket. Van kártyám áruházakban, hogy hűségpontokat érdemeljek ki verseskötetekre. Nyálazom, sarkát behajtom, aláhúzom tollal és ceruzával, belefirkálok, belehelyezek cetliket, könyvjelzőket, képeslapokat, csokipapír emlékeket, repülőjegyeket, beszállókártyákat, fogvájót, szárított virágot, tollat, ceruzát, tömegközlekedési jegyet.

Szeretem a nagyobb betűs oldalakat, a környezetbarát papírokat, a jól tagolt fejezeteket, és amikor épp úgy zárja le az író a részt, hogy kényszert érezzek a tovább olvasásra. Így válik a könyv letehetetlenné. Kedvenc formátumom az A5, és cipeltem már nagy képes albumokat is, de már egy ideje itthon hagyom őket. A képeskönyvek felvidítanak, főleg, ha színesek. A fekete-fehér albumnak tisztelete van.

Van egy bibliám, de olyan vékony a lapja, hogy félek lapozni.

Néha elkap a telhetetlenség. Olyankor fogalmam sincs melyik könyvet tegyem magamévá. És ebbe a választási mizériába bele szoktam merülni. Állok a könyvtáram fölött, keresem a hangulatomhoz legmegfelelőbbet. Olyan sokáig állok a polcok előtt, hogy este lesz. Ezek szerint nincs hangulatom. Néha napokig nincs, aztán határozok, megragadom az első félbehagyott krimit, és megfogadom magamban, hogy addig nem állok föl, amíg be nem fejeztem. Ilyenkor szinte felfalom a könyvet, és a végén csalódott vagyok, hogy vége. Talán ezért nem szeretek befejezni semmit. Mert a végén ottmaradok a történetben egyedül. Szereplőim kiíródnak, a történet megoldóik vagy nem, én meg feldolgozásra várva nyitva hagyom a lapokat.

A reggel az más. A reggelekhez megvannak az ébresztő könyveim. Amikben akár egy mondat is kiugraszt az ágyból. A reggeli olvasás gyerekkorom óta megszokásommá vált, azzal a különbséggel, hogy régen mesekönyveket olvastam, mostanában amerikai szerzők motivációs könyveit olvasom, hogy kellőképpen ki tudjak pattanni az ágyból, és siethessek dolgomra. Este nem tudok teljes kéjjel belemerülni más gondolataiba. Mert elalszom. És este nem jó kiugrasztó könyvet olvasni, mert akkor aludni kell. Azért olvasok reggel. Hogy kiugorhassak az ágyból, és mehessek a dolgomra.

Este odakészítem a romantikus könyvet a fejem mellé, kinyitom, majd pár perc múlva félálomban óvatosan a párnám alá csúsztatom. Így aludtam vizsgák előtt is, mert valaki kitalálta, hogy éjszaka bemegy a fejünkbe a tudás a tankönyvekből. Ebben most már nem hiszek, a rutin viszont megmaradt.

Valamelyik nap a kezemben tartottam egy ezerhatszázas kiadású kódexet. Pici volt és nagyon vastag, latinul íródott. A gazdája egy lomtalanítás alatt találta. Mázlista.

Az egyik könyv vonzza a másikat. Ha van egy latin könyvünk, kell hozzá egy latin nyelvkönyv. Ha van egy tankönyvem, kell hozzá egy munkafüzet is. Ha van egy első részem, kell hozzá a második. Nálam egymás mellett sorakozik egy horgolási kézikönyv, három szótár és a Romanovokról egy vastag könyv, majd az Országh László, egy Larousse és egy oxfordi szótár. Ez a vastag sorom. Legalul. Ennél lejjebb lennének az albumok, de elférnek egymás mellett a többivel.

És legfelül vannak a legkönnyebbek, a Pillangó zsebkönyvek.