Elisabeth Badinter azonos című könyvének mondanivalója a mai napig aktuális. 

A kérdés, hogy az anyai szeretet ösztönszerű-e és valamiféle univerzális női alapérzésként működik, vagy sokkal inkább függ a történelmileg és helyileg meghatározott társadalmi viselkedési formáktól, ugyanolyan aktuális, mint az apai szeretet új értékként való megfogalmazása, ellentétben a régi, hihetetlenül leegyszerűsített és restriktív apai szeretet definíciójával. 

Ez a témakör állandó viták tárgyát képezi napjainkban az Egyesült Államokban és Európa nyugati felében is. S nagyon aktuális a volt szocialista blokk országaiban annak ellenére, hogy – mint azt a szerző bizonyos fokú elégtételként elkönyveli – a marxista-leninista tanok alapján eddig a legnagyobb mértékben ezekben az országokban próbálták megvalósítani férfi és nő egyenjogúságát a családban és a társadalmi életben is. Badinter szerint a legnagyobb mértékben éppen e tanok alapján sikerült a nőknek felszabadulniuk a férfiaktól való gazdasági függőség alól. Tudjuk viszont, hogy ez az egyenjogúság csak látszólagos, mert a patriarchális társadalomszemlélet nem változott meg. 

Elisabeth Badinter könyve történelmi, szociológiai és pszichológiai műnek is tekinthető, és nemcsak feminista szempontból nézve, hanem a társadalomtudományok és az irodalom szempontjából is. 

„Vajon az anyai szeretet a női természetből adódik-e vagy a szociális viselkedési formáktól függ, amely a történelmi korok és erkölcsök szerint változik?” – teszi fel a kérdést a szerző. 

A történelmi tények azt bizonyítják, hogy az anyai szeretet fejlődésen ment keresztül az évszázadok folyamán, s ez a fejlődés ma is tart. A nemtörődömség hosszú ideje után, amikor szinte minden gyermek születése után azonnal dajkához került, s alig ismerte szüleit, a 18. század végére új anyai viselkedésforma született. A 19. század idealizálja az anyai szeretetet, s ennek az újként bemutatott értéknek nagyszerű hátteret biztosít Freud és a pszichoanalízise. 

De nézzük sorjában. A nyugat-európai család története az apai hatalom története, amely egyúttal a férji hatalmat is jelenti. Ezt három oldalról is megtámogatja a társadalom: Arisztotelész szerint az autoritás természetes, és az egyenlőtlenség is természetes, a teológusok szerint az autoritás isteni eredetű, s a politikusok mindkét eszmét magukénak vallották, hiszen a hatalom megfelelő eszközeiként működtek. A nő a korabeli felfogás szerint alacsonyabb rendű, passzív, gyenge, törékeny, tökéletlen, irányításra szorul. A gyermeket nem vették emberszámba, nevelésről szó sem volt, csak szigorú fenyítésről, mert a gyermek tökéletlen lény, akiből embert kell faragni. Nem volt divatban a szeretet, a házasságok sem szerelemből köttettek. A 18. század második feléig a hitvesi és szülői szeretetnek legapróbb jeleit sem fedezhetjük fel a krónikákban. 

A gyermekeket rögtön születésük után dajkához adták, s így néhányuk már utazás közben meghalt. Aki túlélte az utat és a 3-4 éves száműzetést, ennyi idős korában végre megpillanthatta szüleit, akik bizony idegenek voltak számára. De a szülők se érezték fontosnak gyermekeiket, hiszen rögtön hazatérésük után újabb néhány évre megszabadultak tőlük, hétéves korukig nevelőkre bízták őket, utána pedig kollégiumba vagy kolostorba küldték. 

A 18. század második felétől változások álltak be a társadalomban, s mivel szükség volt egyre több katonára és polgárra, új ideológiát kellett ehhez kidolgozni. A gyermek értékké válik, mint jövendő polgár és katona. Ezért kialakul az a mítosz, amely napjainkig is érezteti hatását, hogy minden anya ösztönösen szereti és védelmezi gyermekét, mint az állatvilág nőstényei, s ez mindük szent és legfontosabb küldetése. 

A század vége felé a felvilágosodás szellemiségének hatására nőtt a szerelemből kötött házasságok száma, s a férj azt kívánta, felesége játsszon nagyobb szerepet életében, s főleg gyermekei életében. 

A kor elismert gondolkodója, Rousseau „vissza a természethez” elvével szinte kétszáz évre meghatározta, mit érezzenek a nők mint anyák. Szerinte a férfiak nevelése a nőktől kapott gondoskodástól függ. A természet törvénye, hogy a nő maga szoptassa gyermekét, s ne adja dajkához. Ha ezzel ellentétesen cselekszik, a természet törvényei ellen vét, és nem kerüli el büntetését, mivel ez azt is jelenti, hogy Isten akarata ellen tesz. 

A nőknek azt tanácsolták, utánozzák az állati nőstények viselkedését, mert azok közelebb állnak a természethez, s náluk az anyai ösztönt nem rontotta meg a női önzés. A nő tehát az anyai ösztön alárendeltje, mint az állatok. Csakhogy – intenek a korabeli bölcs orvosok – az embernek Isten akaratot és észt is adott, ami néha megakadályozza őt abban, hogy meghallja a természet szavát. Óva intik a nőket ettől a bűntől (akaratuk és eszük használatától), mert betegség, sőt halál is lehet a következménye. 

Ettől kezdve az új anyakép a gondoskodó anya, aki csak azért él, hogy gyermeke mellett őrködjön. Feladata a természet szerint nemcsak az, hogy megszülje és saját maga szoptassa gyermekét, hanem hogy jó keresztényt és jó polgárt neveljen belőle. 

Ha mindez még nem lenne elég felelősségből, a 20. században jött Freud és hozzátette: a gyermek tudatalattijáért és a vágyaiért is az anya a felelős. Ő felelős tehát gyermeke boldogságáért és boldogulásáért. Ez kétszeres csapda, amelyet nem kerülhet el. S ha nem felel meg az elvárásoknak, erkölcsileg elítélik. Lenézik vagy sajnálják azt, akiknek nincs vagy nem lehet gyermeke, s elítélik azt, aki nem akar gyermeket. 

A női természet definíciója tartalmazza a jó anya minden jellemzőjét. Rousseau és Freud, ugyan 150 évnyi különbséggel, de pontosan kidolgozta a nő képét: elsősorban kiemelték az odaadás és önfeláldozás iránti hajlamot, amely szerintük a normális nőt jellemzi. Hogyan is menekülhettek volna el a nők két ilyen elismert nagy gondolkodó megállapításai elől? Hogyan szállhattak volna szembe velük? 

Vagy elfogadták a változtathatatlant, és megpróbáltak beolvadni, megfelelni, vagy ellenálltak, de akkor abnormálisnak tartották őket, s ilyen értékeléssel bizony nehéz élni. Ezért vagy csendben alávetették magukat az elvárásoknak, néhányan megelégedtek velük, mások pedig frusztráltak és boldogtalanok voltak miatta. 

Mára kicsit más lett a helyzet. Rousseau és Freud férfi- és nőképe darabjaira esik a feminista filozófusok és társadalomtudósok elemzései következtében. Elkezdődött egy új családforradalom. Kétszáz évvel a rousseauizmus után, amely az anyát tette felelőssé a család működéséért, most a reflektorfénybe újra az apa kerül, de nem azért, hogy az anyát háttérbe szorítsa, hanem hogy először a történelemben jobban megvilágítsa mindkettőjüket egyidejűleg, valamint szerepüket a családban és a társadalomban.