Több évtizede annak, hogy Simone de Beauvoir francia filozófusnő kétségbe vonta az anyai ösztön létezését. Ugyanezt tette több pszichológus és szociológus, nők és férfiak egyaránt. Mivel azonban feministák voltak, a társadalom nem tartotta elég tudományosnak véleményüket. 

Ahelyett, hogy munkáikról vita folyt volna, sokan inkább lenézően nyilatkoztak róluk. 

A kutatók nagyon vigyáztak arra, nehogy levonják a megfelelő tanúságokat a „primitív” társadalmakban uralkodó viszonyokból. Az, hogy némelyikükben az apa anyaibban viselkedik, mint az anya, és hogy az anyák nemtörődömök, sőt kegyetlenek, nem változtatta meg nézőpontunkat. 

Elizabeth Badinter francia írónő Anyai szeretet című könyve részletesen taglalja az anyaság, az anyai szeretet történetét a XVII. századtól napjainkig. Legfontosabb üzenete, hogy anyai ösztön mint olyan az ember esetében nem létezik, az anyai szeretet tehát nem nevezhető ösztönnek. Pedig több évszázadon keresztül olyan sokat és olyan meggyőző erővel beszéltek erről, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, a nő szeretete gyermeke iránt természetes, és független az őt körülvevő környezettől és a világtól, amelyben él. 

Ez azonban nem így van. Szereti az anya a gyermekét, ha megszüli és megöli? Vagy szeretheti-e azt a gyermeket, akit attól a férfitől szül, aki megerőszakolta? Mennyi nem kívánt gyermek kerül intézetbe? Vagy azért, mert rögtön születése után hagyja el az anyja, vagy mert magánál tartja ugyan, de nem törődik vele, s végül „szociális esetté” válik. 

Ha valami hasonló szörnyű esettel találkozunk, első gondolatunkkal elítéljük az anyát. A második gondolatunk viszont az lehetne, hogy minden gyermeknek van apja is. Őt miért nem említi senki? Nem felelős a tetteiért? És a társadalom, amely megengedi, hogy ez így legyen? 

Melyek azok a ki nem mondott elvárások, amelyeknek mindenáron meg akarunk felelni, mert ha ez nem sikerül, úgy érezzük, értéktelen emberek, de elsősorban értéktelen nők vagyunk? 

A nő legyen szelíd, visszahúzódó, csendes, alkalmazkodó, tisztaságszerető, gondoskodó, megbocsátó. Mindezt, vagy ennek valamilyen változatát megtalálhatjuk bármely tankönyvben az alapiskola első osztályától kezdve az egyetemig. 

A patriarchális társadalom feje a férfi, ő dönt a világ dolgairól és családja sorsáról is. A nő világa a család, a háttér. Ha ebből a háttérből kilép a világba: munkát vállal, a család dolgain kívül mással is foglalkozik, a világ és saját szemében a családban betöltött szerepe leértékelődik. Őrült hajtásban próbál mindkét területen teljesíteni, mert lelkiismeret-furdalást érez azért, hogy életét nem csak gyerekeinek szenteli. Feltehetnénk egy kérdést: A férfi miért nem érzi úgy, hogy a család rovására megy a munkája? Értetek dolgozom – mondja, – hogy nektek mindenetek meglegyen. De éppen az együttlét hiányzik ahhoz, hogy mindenük meglegyen. S amikor nézeteltérésre kerül a sor a házastársak között, kész a válasz: „nélkülem éhen halnátok”. A gazdasági függőség alávetett helyzetben tartja a nőt. 

Sikeres üzletasszonyok, s más fontos pozícióban dolgozó nők nyilatkozatában megdöbbentő, amikor szinte mentegetőzve mondják el, hogy rengeteg munkahelyi elfoglaltságuk mellett győzik az összes házimunkát, és a család teljes ellátását, mert számukra a család a legfontosabb. Úgy érzik, kénytelenek ezt mondani, hiszen bizonyítaniuk kell, hogy a családot nem hanyagolják el. Egyetlen munkájában sikeres férfitól sem kérdezték még meg azonban, hogy hogyan tudja összeegyeztetni munkáját az otthoni teendőkkel. 

Egy következő probléma, amely nehezen feldolgozható „modern, felvilágosult” társadalmunkban: a nő, aki valamilyen okból gyermektelen. Az ok sokféle lehet. 

A társadalom közös megegyezéssel sajnálkozik felettük. Mintha valamivel kevesebbek lennének, mint a többi nő, aki bármilyen körülmények között és okból, de szült gyermeket. Nagy igazságtalanság ítélkezni felettük. Miért lenne kötelessége minden nőnek szülni, ha ő úgy érzi, nem akar gyereket, legyen ez a saját döntése. A férfiak sem mind szeretnének gyereket, és senki sem rója fel nekik, hogy miattuk kihal az emberiség. 

És valljuk be azt is, hogy a gyereknevelés nagy áldozatokkal jár. Mivel nálunk semmilyen társadalmi feltétele nincs meg annak, hogy a nő nyugodt szívvel folytathassa munkáját a szülés után, néhány évre kimarad az élet forgatagából, s ez lelkileg nagyon sokat árthat neki. Mintha megállna az élet, a többiek végzik tovább a dolgukat, ő meg mindenből kimarad. Nincs kivel beszélgetnie, mert mindenki elfoglalt, amikor neki a gyerekkel megfelelne, ha pedig este lenne idejük, akkor már a gyerek aludni készül. A délutáni sétákon találkozik ugyan más anyukákkal, de velük általában csak a piszkos pelenkákról meg a bébiételekről folytathat eszmecserét, s ez egy idő után ez elég egyhangú és idegesítő lehet. 

Nem említettük még azokat az anyákat, akik különféle okokból egyedül nevelik gyermekeiket. Elsősorban is csonka családnak nevezik őket gyerekeikkel, ami már önmagában is sértő, bárki is találta fel ezt a szakkifejezést, s egyfolytában arról beszélnek, milyen fontos a gyereknek mindkét szülő jelenléte, példája. Természetesen az lenne az ideális, ha minden gyermek kétszülős családban nőne fel, nyugalomban és biztonságban. Csakhogy az esetek egy elég jelentős részében ez nem így van. A „teljes” család nem nyugalmas és sokszor nem is biztonságos, mert veszekedések és erőszak keseríti a gyerekek életét. 

Mivel még mindig tartja magát az a felfogás, hogy a férfi adja meg a nő társadalmi rangját, az elvált nő kategóriája sok szinttel alacsonyabb, mint a férjezetté. Az elvált nő szabad préda. A férfiak nagy százaléka jogot formál magának arra, hogy megkörnyékezze, s ha elutasítják, azt mondja, bizonyára van valaki más az életében. Aztán a helyzettől függően hozzákapcsolnak egy környezetében lévő férfit: főnök, kolléga, szomszéd, postás, akárki. 

A gyermekeit egyedül nevelő anya helyzetét semmilyen szinten nem könnyíti meg a társadalom. Utazhatna családi kedvezménnyel bárhová (belföldi vonalon vagy akár utazási irodákkal külföldre), de a család két felnőttet jelent gyerekkel. Az anya felvehetne fogyasztói hitelt, amit huszonnégy órán belül folyósítanak és kezes nem szükséges hozzá – csupán egy férj. Ha egyedül él, mégiscsak kell egy kezes. És folytathatnánk a példák sorolását. 

Az anyai szeretettel kezdtük, melyet valamiféle egyetemes érzésnek próbálnak beállítani. Pedig csak egy emberi érzés, amely mint minden érzés, bizonytalan, törékeny és tökéletlen. Az általánosan uralkodó véleményektől eltérően nem olyan mélyen gyökerezik a női természetben. Az anyai szeretet különféleképpen fejeződik ki, néha erős, máskor gyengébb, néha egyáltalán nem érezhető. 

Lehet, hogy ez a megállapítás félelmetesnek tűnik, de hozzá kell szoknunk a gondolathoz, hogy a mitizált szereposztás felbomlóban van, s a nők osztozni akarnak a világon és a gyerekeken a férfiakkal. Ez az akarat pedig fokozatosan megváltoztatja az emberi szerepeket, kiegyensúlyozza, harmonikussá teszi azokat.