Bár a nők a feminizmus bizonyos korszakában csupán saját láthatóvá tételükkel foglalkoztak, mostanában egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek arra, hogy a férfiak problémáit is megismerjék. 

A feminizmus legtöbb áramlatának végső célja a nők és a férfiak együttműködése, s nem egy olyan világ kialakítása, amelyben a férfiak láthatatlanná válnának. 

Érdekes következtetésekre jutott két feminista szociológus, amikor a fiúk lelki fejlődését kutatta. 

Első látásra sok nő és férfi elcsodálkozik azon, hogy mennyi problémával küszködnek a fiúk, miközben be kell illeszkedniük a patriarchális, vagyis a férfiakat előtérbe helyező rendbe. 

A társadalom már a gyermek születése előtt gondoskodik róla, hogy behelyezze őt a számára kijelölt női vagy férfi szerepbe. A neveléssel az emberi lényeket formáljuk és deformáljuk a megadott társadalmi munkamegosztás szerint. S ebben az anyák élen járnak, tehát nevelési módszereikkel támogatják a patriarchális társadalmi rend fenntartását. 

Lássunk példákat. Az anya végtelen szeretetével, gondoskodásával és fia kényeztetésével (amit a lányával nem tesz) sorsdöntően befolyásolja fia életét. A fiú meggyőződik arról, hogy a nők mindent elviselnek, mindent megbocsátanak, elnézik a rossz viselkedést, a határok állandó átlépését, az önzést. Hogy az anya-nővel szemben nem kell korlátozni érzéseit, nincs szükség a kölcsönösségre, hogy az önmagára való összpontosítás helyes, hogy nem kell önmagáról gondoskodnia, átvennie a felelősséget a család működéséért, hogy a gondos, türelmes, nagylelkű viselkedés a gyerekekkel szemben a nő része, nem a férfié. 

Húsz év ilyen önfeláldozás után az anya részéről és áldozatelfogadás után a fiú részéről nehéz elképzelni, hogy a fiú mást várjon el partnerétől. A nőiség elválaszthatatlanul összekapcsolódik az önfeláldozással és az anyai gondoskodással. 

A hagyományos „szereposztású” családban, ahol az anya a család kiszolgálója, a fiúban lelki kettősség alakul ki, mert az anyával bizalmasabb a viszonya, de ő az, aki alárendelt szerepben van, a fiú pedig a fölérendelt férfi szerepére készül. Amikor átáll a férfiak oldalára, az igazságtalanság érzése nem szűnik meg benne, csak elnyomja azt. A kettősség egymásnak ellentmondó döntésekben nyilvánulhat meg, esetleg agresszióban, saját maga és mások érzelmi elutasításában, később fiával való kapcsolatában, s a vele szembeni agresszív érzésekben. 

Ha a nő ki tud szabadulni a számára egyenlőtlen partneri kapcsolatból, vagy ha nem, mindenképpen bizonytalannak érzi helyzetét. A társadalom az anyák állandó kritikájával és az anyai küldetés fontosságának hangsúlyozásával állandó kétségeket ébreszt bennük, vajon jól töltik-e be szerepüket, jó anyák-e. És bárhogyan is csinálják, sohasem elég jók. 

A kétségek másik sorozata a „férfi példa” pótolhatatlansága ahhoz, hogy a fiúk be tudjanak illeszkedni a társadalomba. Azt a meggyőződést, hogy egy nő sem (s az egyedülálló nő különösen nem) tudja felnevelni a fiát, sok nő elfogadja, ahelyett, hogy elgondolkodna, mit jelent a „férfi példa”. 

Ez az előítélet ugyanis azt okozza, hogy az anyák azt hiszik, ahhoz, hogy valaki példa legyen, elég, ha egyszerűen férfi. Mintha a férfiaktól nem várnánk el jellembeli pozitív emberi tulajdonságokat. Mintha csak az elavult férfierényeket értékelnénk: keménység, dominancia, arrogancia, érzelemmentesség, érzéketlenség, önmegvalósításból származó öröm, másokon és a veszély feletti uralkodás. Ha kicsit elgondolkozunk, rájövünk, hogy ezek éppen az ellentétei azoknak a tulajdonságoknak, amelyeket a mai nő elvár és értékel a férfiakban. Mintha az érzékenység, gondoskodás, empátia, humor, szívélyesség, türelem, bátorság, megfontoltság, kíváncsiság nem lenne elég és megfelelő tulajdonság a fiúgyermek felneveléséhez. 

A férfi akkor lehet példa, ha jó tulajdonságokkal rendelkezik mint ember. 

A tanulmánynak, amelyet ismertetünk természetesen nem célja, hogy az anyákat okolja mindezekért a nevelési hibákért, célja, hogy megértesse velük, mi is lappang a látszólag egyszerű apa-anya-gyermek viszonyban. 

Meg fogják érteni azt is, hogy annak ellenére, hogy fiaikat úgy akarják nevelni, hogy a nőkkel figyelmesek legyenek, hagyják magukat befolyásolni, és kollaborálnak, amikor az apák és környezetük „edzeni” akarja a fiúkat, hogy „ne nőiesedjenek el”. 

Sőt az anyák érzelmileg eltávolodnak fiuktól, azok állítólagos javára. A félelmet és ijedtséget a szülők nem kezelik a fiúgyermeknél, sőt elítélik őket félelmeikért. 

A szófogadás és az autoritás a patriarchátus fő értéke (lásd a hadsereg férfi szervezetét). A nők időnként igyekeznek részt venni az uralkodásban gyermekeik felett, mint az erősebb, a férfi oldal védelmezői. A fiúk viszont elnyomják szimpátiájukat a patriarchális autoritás áldozataival szemben, és az erősebbek csoportjába sorakoznak. A nők és a férfiak a férfi világ által hagyják magukat irányítani, s így elszakadnak egymástól. 

Összefogásuk azok számára, akik a hatalom legnagyobb részét képviselik, veszélyes lenne – ezért is bizonytalanítják el állandóan az anyákat minden oldalról. Pedig ezzel az összefogással sok változás elérhető lenne a patriarchális társadalmi rendszerben. 

A tanulmány abban szeretné támogatni a szülőket, hogy bízzanak saját ítélőképességükben, és ne akarjanak gyermekeikből igazi férfit és igazi nőt nevelni, hanem erős és jó embereket. 

Forrás: Aspekt feminista folyóirat