Egy író-alkotó pár élete a viharos huszadik században 

„Dalmát kalózok leszármazottai vagyunk, akinek az Adriai tenger egyik szigetén van a temetőhelyük – mesélte büszkén nagyanyám, amikor a családja szóba került. Fiatal lányként már írásai jelentek meg a pécsi lapokban, Dalmata álnév alatt.” 

Szucsich Mária unokájával, dr. Barta Erzsébettel budai otthonában beszélgettem. 

„Szucsich Mária neve alig több mint széljegyzet az irodalomtörténet margóján.” – írja Bárczi Zsófia az írónő Tavasztól télig című regénye kapcsán. A regény egy tízéves kislány naplója, aki kishivatalnoki sorba süllyedt, elszegényedő családja történetének és saját életének egy szeletét írja le áprilistól a következő év februárjáig. „Csak egyet nem értek, hogy érdemes-e ezért a sok kellemetlenségért élni?” – kérdezi a tízéves Marika a regényben. 

A fenti kérdésről akkor még nem gondolta, hogy egész életére vonatkoztathatja ezt a mondatot, hiszen haláláig, 1965-ig legalább hét városban élt, mindenütt több lakásban is, állandó költözés, menekülés, nélkülözés között öt gyermeket szült, akik közül az egyik kilenc hónapos korában, a másik 22 éves korában meghalt, és talán több időt töltött gyermekei nélkül, mint velük, mert a sok vándorlás folytán ritkán voltak egy helyen. Sokkal többet leveleztek, mint beszélgettek. 

– A regény valóban Szucsich Mária gyerekkori naplója alapján készült, saját bevallása szerint csak keveset javított rajta – mondja Barta Erzsébet, az unoka. – A folytatásként megjelent A lányok elindulnak című regény szintén önéletrajzi ihletésű, sokat mesélt arról, annak idején milyen nehéz volt egy fiatal lánynak munkát vállalnia, mert a munkaadó férfiak szabad prédának tekintették, és gyakran zaklatták őket. Ebben a regényében írta meg megismerkedésük történetét Barta Lajossal, aki egy haladó szellemű pécsi lap szerkesztője volt, ahová Mária írni kezdett, mert a szerkesztőség egy szabadabb gondolkodású, nyitottabb közeg volt, és ez volt az a munka, amely igazán érdekelte. Özvegy édesanyja egy jól szituált vőlegényt talált számára, de Mária ehelyett egy, az akkori viszonyok között bátor és botrányos döntést hozott: egy kora reggeli órában a földszintes ház ablakán kilépve Budapestre szökött Barta Lajossal, ahol összeházasodtak, és attól kezdve egész életükben együtt állták a megpróbáltatásokat. 

– Boldogok voltak együtt a sok nélkülözés és szenvedés ellenére is? Mária egyik levelében például ezt írja nővérének: „…ritkán írunk, mert nincs pénz bélyegre.” 

– Mindketten elég határozott természetűek voltak, és azt hiszem, az együttélésükre a „se veled, se nélküled” megfogalmazás illik a leginkább. Úgy gondolom, az állandó szegénység és bizonytalanság is rányomta a bélyegét a kapcsolatukra. A nagyapám zsebe mindig tele volt zálogcédulákkal, egy alkalommal még a nagy becsben tartott írógépet is zaciba vágta, mert annyira nem volt mit enniük. Ebből támadt is egy nagy veszekedés, amikor ezt a nagyanyám megtudta, hiszen ez az egy írógép volt a munkaeszközük, bárhová költöztek, menekültek, ezt mindig a legnagyobb gonddal csomagolták be, és vitték magukkal. Mindketten írtak, és ebből próbáltak megélni. 

Bécs, Németország (Feketeerdő, Berlin), Pozsony, London – az emigráció színterei, az öttagú család szenvedéstörténete, az anya, aki szünet nélkül gyermekei sorsán aggódott, akikkel kevés időt töltött együtt. 

Barta Erzsébettel a családi fotókat nézegetjük, akad olyan, amelyiken nem tudjuk megfejteni, mi a neve annak a német falunak, ahol egy ideig éltek. Az évszámból kikövetkeztethető ugyan, hogy melyik gyerek van a képen, de a helyhez már komolyabb kutatásokra lenne szükség. 

– Igen, valóban, nemrég rendezgettem édesapám, ifj. Barta Lajos hagyatékát, és rábukkantam pár számomra eddig ismeretlen adatra és történetre. Olyan sok helyen laktak, hogy tényleg csak komoly kutatómunkával lehetne rekonstruálni a pontos helyeket és időpontokat. 1920-ban az akkor 13 éves Lajost és a nála jóval fiatalabb Jucit (Juliannát) a Vöröskereszt segítségével egy holland családnál helyezték el három hónapra, mivel olyan szegények voltak, hogy nem volt más választásuk. A gyerekek jobban jártak, mint József Attila, amikor édesanyja kénytelen volt őt falura adni. A kis Barta Lajos életre szóló barátságot kötött a holland családdal, és amikor évtizedek múlva magyarországi nagykövetként került Hollandiába, újra meglátogatta őket. A kis Juci sokkal nehezebben élte meg azt, hogy elszakították szüleitől, és idegenbe került, egy éltre szóló lelki trauma lett ez számára, hiszen még a bátyjától is elszakították, ő egy másik családhoz került. 

Bécsben egyesült a család, 1928-tól 1938-ig pedig Pozsonyban éltek, Baba (Mária), a harmadik gyermek ekkor Bécsben tanult, Juci Brünnben, Bözsi (a legkisebb) egy prágai vegyiüzemben dolgozott, ahol leukémiás lett, és 22 éves korában meghalt. Halálát csak két év múlva meri anyjának megírni Baba Bécsből. Ekkor írja Szucsich Mária: „már két gyermekemet elvesztettem, az első Bözsit két és fél évesen sarlachban, a másodikat pedig most”. 

A Pozsonyban töltött időszakban írta meg és adta ki a Tavasztól télig című regényt. Előtte Pósa Lajos és Benedek Elek gyermekújságjának, az Én Újságomnak volt a munkatársa, a Tanácsköztársaság alatt a Lányok Újságja című hetilapot szerkesztette. A bukás után férjét, mivel a Diktatórium tagja volt, bebörtönözték, szabadulása után emigráltak Bécsbe. Mivel Barta írásaiban továbbra is élesen bírálta a magyarországi politikai rendszer, távollétében tíz év fegyházra ítélték, így a hazatérés helyett Pozsonyba utaztak. Csehszlovák állampolgárságért folyamodtak, újra a hazatérést fontolgatták, de erre csak 1945 után kerülhetett sor, addig még megjárták Londont, Berlint és egyéb helyeket is. Mivel nem bírták tökéletesen az idegen nyelveket, mindenütt nagyon nehezen éltek, fordítókat kerestek műveik kiadásához. Máriának sikerül kiadatnia a Silavus, a szabadító és a Mese a szegénységről című mesegyűjteményt Berlinben (1923, Die Träume des Zauberbuches) és Lipcsében (1924). Ebből a kötetéből a negyvenes években, és legutóbb a kilencvenes években is jelentek meg mesék válogatáskötetekben német és angol nyelven. A fordításokkal azonban szintén nem kerestek sokat, Mária kétségbeesésében terítőket horgolt, hogy legyen ételre valójuk, amit szégyenkezve vall be egyik, húgának címzett levelében. Rövid időre az oldotta meg a család anyagi problémáit, hogy az UFA megvásárolta egyik krimijének forgatási jogát, bár a film sajnos végül nem készült el. 

A pozsonyi rádió magyar adásának írt egy gyermekeknek szóló rádiójátékot Az ég a földre jön címmel, amely az Északi Sark felfedezéséről szól, és amelynek a magyaron kívül szlovák, francia, flamand és svéd változatát is bemutatták. Az Új Asszony című szlovák hetilap felkérésére a lap programjának megfelelő regényt írt Matka Sen címmel. 

Barta Lajos 1928-ban megalapította az Írók Kiadóvállalatát, 1929-ben az Új Szó-t. Szerelem c. színművét (cseh)szlovákiai magyar társulatok, színházak is játszották. 

Amikor 1945 után visszatértek Magyarországra, szintén nem volt túl rózsás a helyzetük. A sok nélkülözés miatt egészségük megroppant, kezelésekre, gyógyszerekre volt szükségük, gyakran fordultak segélyért az Írószervezethez. 

1959-ben Barta ezt írja Galsainak a Nők Lapja főszerkesztőjének: „Bizony illett volna, hogy már előbb is feleljek julius 15.-i soraidra, melyben kéziratokat kérsz a Nők Lapja számára. (…) Kérlek azonban, hogy okvetlenül küldj hasonló felszólítást Bartáné, Szucsich Máriának, nemcsak a régi harcos kommunistának, nemcsak a magyar nőmozgalom egyik régi tagjának, de annak az írónőnek is, akinek Berlinben, Lipcsében, Bécsben jelentek meg művei, akinek írásai Hallében, Frankfurt a/M-ban, Bécsben, Prágában és Stockholmban is jelentek meg. Az itteni emberekre jellemző, hogy oly keveset tudnak róla! Idehaza csak egy regénye jelent meg eddig, melyet külföldi kiadatása idején idehaza – az akkor Nyugatos Illyés Gyula, Blau Soma – valósággal elhalmozta ragyogó dicséretekkel.” 

Valóban, Barta Lajos munkásságát elismerték, 1956-ban Kossuth-díjat kapott, Szucsich Máriáról azonban már életében majdnem megfeledkeztek. Mint ahogy a nőírókról szoktak. A Nők Lapja szerkesztőségében azért valakinek eszébe jutott, hogy hetvenedik születésnapján felköszöntsék, és egy képes interjút közöljenek vele, aminek az írónő nagyon örült. 

A nők a két világháború közötti időszakban szinte minden műfajban alkottak: líra, próza, elbeszélés, regény, mese, dráma, irodalmi recenzió, kritika, újságírás, könyvillusztrációk. A korabeli irodalmi kötetekben, válogatásokban arányuk a férfiakhoz képest 1:3. Folyóiratokban, lapokban rendszeresen publikáltak. Elismerték tehetségüket, részben a „női irodalom” kategóriába sorolják műveiket, kiegészítve a szociális ábrázolás dicséretével. Ha a maguk korában elismerően is nyilatkoztak róluk, és nagyra tartották műveiket, az idő haladtával egyre kevésbé emlegették, míg végül kimaradtak a kötetekből, a kritikákból és a kánonból. 

Ez történt a 20. század eleji több alkotónővel is, mint például Szenes Erzsi, Pozsonyi Anna, Ásgúthy Erzsébet, Szenes Piroska, N. Jaczkó Olga, L. Kiss Ibolya, Wimberger Anna, Urr Ida, Prerau Margit. És még egy érdekes név befejezésül: Újvári Erzsi. A 2017-es Kassák-év kapcsán végre szóba kerülhetne Kassák legkisebb húgának a neve is, aki nagyszerű verseket írt, amelyek kötetben is megjelentek. De ez már egy következő történet… 

Bolemant Lilla 

Szucsich Mária (Pécs, 1886.  – Bp., 1965), Barta Lajos (1878, Kistapolca –1964, Budapest)