Részlet Zuzana Šmatláková december végén megjelenő könyvéből – Izsák-Boda Bianka fordításában.

Elindul a színpad közepe felé. Elszántan lép, de a lába térdben megroggyan – azonban nem esik el.

Szégyenlősen néz a közönség irányába, egyik kezét kinyújtja maga előtt, mintha azt bizonygatná, hogy jól van. – Minden rendben – szólal meg, és tesz még egy, ezúttal már biztosabb lépést, a mezítelen lába dobog a deszkákon.

Katt.

A színpad közepén fény.

Odaáll.

(szünet, köhint egyet)

– Az életben nem létezik vágás – mondja, kezét a könyökénél behajlítja, tenyerét pedig felénk fordítja. – Nincs olyan, hogy leeresztett függöny. Jön a walk of shame, vagyis a szégyen útja, vagy hogy fordítsam. Nyelvészek, ne kíméljetek. Gyerünk! Van itt olyan?

(szünet)

– Az vesse rám az első követ, aki még soha senkinek nem javította ki a helyesírását – nevet fel erőltetetten, és legyint. – A lényeg, hogy megértsük egymást. És az, aki nem érti, mi az a walk of shame, mintha a világon sem lenne, nem igaz?

Néhányan felnevetnek.

– Hívni egy taxit hazafelé – folytatja –, ideális esetben egy másik cégtől, mint akkor, amikor a szüleimtől mentem el. Olyan helyről tárcsázni, amely legalább kétszáz méterre és két saroknyira van onnan, ahonnan épp eljöttem. Majd navigálni.

A mobilját a füléhez teszi.

– Igen, ez és ez az utca, házszám – körülnéz – tizenkilenc –, hogy mi van a közelben? – neonfény, várjon, kocsma, nem látom, hogy is hívják? Igen, na látja, jobban ismeri a környéket, mint én, jó, jó, fehér Fábia tíz perc múlva. Az autóra várni. Körülsandítgatni.

Keresztbe fonja a kezét a mellkasán, és ide-oda nézelődik.

– A lényeg, hogy ismerőssel ne fuss össze.

Felvonja a bal szemöldökét.

– Ön nevet ezen. Ismerős, ugye? Ön ott – önre célzok. Vagyis bocsánat, bocsánat, nem fogok rákérdezni. Vagy? Kérdezzek? Fényt kérek, ide a hölgyre! – kiáltja, de elneveti magát. – Viccelek, marad névtelenségben. Hányan vannak még itt? Hölgyeim, ugyan már. És uraim? Mindenki hallgat, igaz? Kár, nagy kár, jó lenne végre őszintén elbeszélgetni valakivel.

Sóhajt.

– Igazán őszintén…

Megint sóhajt.

– Most egy kicsit témát váltok, de… El tudják képzelni? Milyen lenne?

Oldalra biccent a fejével.

– Ha az embereknek nem kellene megjátszaniuk semmit, és kimondanák, amire valójában gondolnak. Mondjuk sétálsz a férjeddel egy parkban, a gyerek mellettetek hentereg a fűben, mire szembejön egy nő, akit egy másik parkból ismersz, ahol hinták és homokozók is vannak. – Jé, szia Szonja, hogy vagy?

Úgy csinál, mintha puszit adna mindkét irányba.

– Ő a férjem, a házasságunk az utóbbi időben egyáltalán nem működik, ezért megcsalom. Hisz’ tudod te. És kedvesem, ő Szonja, az anyasággal kompenzálja, hogy nincsennek többé életcéljai. Örvendek, örvendek. Örvendezés a köbön.

Valaki a nézők közül tapsolni kezd, és ő elégedett arcot vág.

– Olyan szükség lenne a nyitottságra – sóhajt fel. – Komolyan.

Felhorkan.

– Képzeljék el, ha az emberek mindig őszinték lennének. Mondjuk… a neten is. El tudják képzelni, mit okozna ez az online világban?

A tekintetében a gúny a komolyságra törekvés szándékával vegyül.

– Ismerik az Instagramon azt a mezőt a profilkép alatt, ahova bármit írhatnak magukról, amit csak szeretnének? Ugye ismerik?

– Bio! – kiabál be valaki a nézőtérről, mire ő elmosolyodik – nyilvánvaló, hogy tetszik neki az interakció.

– Igen, igen, bio – válaszol. – Angolul bájou. Szóval tudják, amikor valaki olyasmit ír oda, hogy: Anya és fitnesskedvelő, Mom & Fitness Lover, azzal az „and” szimbólummal is.

Az ujjával a levegőbe rajzolja a szimbólumot.

– Van, aki kétleveles ikont biggyeszt oda, és azt a feliratot, hogy: Proud vegan since 2010. Vagyis, hogy 2010 óta vegán. Na de képzeljék el, ha az emberek olyannyira őszin­ték lennének, hogy valami ilyesmit írnának:

Neurotikus személy nárcisztikus hajlamokkal, enter, következő sorban: Nem tudtam elhelyezkedni a szakmámban, enter, következő sor: Eko, bio, enviro vagyok, de a Billában a pékterméket műanyag zacskóba csomagolom, enter, következő sor: Lover of (magyarul valaki, valami kedvelője), kettőspont, más emberek csodálója, vessző, irodalom, vessző, alkohol, vessző, disznólkodás az ágyban, pont. Enter, következő sor, Különleges hobbim, kettőspont, ételintoleranciák öndiagnosztizálása.

Valaki a közönségből olyan hangosan kezd nevetni, hogy a főhősnőnk képtelen folytatni, ezért kivár.

De minél tovább vár, annál több emberből robban ki a nevetés, végül pedig belőlem is.

– Nekem is ugyanaz szerepel ott, mint minden nőnek – jelenti ki, amíg a teremben halkul a nevetés.

Látom, ahogy megrándul a szája sarka.

– Hogy fitt anya vagyok, egészségesen étkezem, szeretem a családomat. Boldog házasságban élek, gyűrű ikon, és hogy az anyaság a kikapcsolódásom. És mindez, biztos, ami biztos, az amerikai színészek és a rendíthetetlen közel-keleti követők kedvéért, angol nyelven. De ez nem így működik – állapítja meg, amikor kissé elhal a nevetés. A zajos néző, aki ezt az egészet elindította, már csak némán rázkódik. – Az emberek inkább részletesen beszámolnak a végbéltükrözésükről, mint hogy beengedjenek a fejükbe.

Egy pillanatra összehúzza a szemét, csücsöríteni kezd, és jobb tenyerét a nézők felé fordítja.

– Te négykézlábra állsz, ők meg arra utasítanak, hogy lazulj el, de az annyira nem megy, azután pedig bedugják neked oda és…

– Talán ennyi elég is, ugye?

Elmosolyodik.

– Még azt az embert sem ismered, akivel egy ágyban alszol. Vagy azt, akivel lefekszel. Ugyebár, ez a kettő nem kell, hogy azonos legyen.

Megint felhorkan, de ezúttal nem olyan teátrálisan, mint azelőtt, és elhúzza a száját. Maga elé mered, és most már szinte biztos vagyok benne, hogy ellát a nézőkig, legalábbis kis távolságra; a tekintetével egyik arcról a másikra siklik.

– Jól van tehát. Abban egyetértünk, hogy egyedül kell megbirkóznod vele. Nem számít, hogy nő vagy-e, vagy pedig férfi. Nincs a közelben senki, akinek kiönthetnéd a szíved. A taxiban az anyósülésre ülsz, és a taxis rögtön méregetni kezd…

Felvonja a szemöldökét, maga mellé néz, és a tekintetét fentről le, majd lentről fel járatja ravasz mosollyal.

– …és már be is sorol valahova. Mindent ért, nem ma este kezdte. Aztán pedig nem kímél meg a taxisokra jellemző üres csevejtől, sunyi módon olyan kérdéseket bújtatva bele, amik segítségével kicsivel többet megtudhat.

(szünet)

– El tudják képzelni, hogy miről beszélgetnek a taxisok a pozsonyi Eszenpé téren cigizés közben? De tényleg.

Megint felvonja a szemöldökét, és az arcára az a jól ismert ravasz mosoly ül ki: – Honnan, honnan ilyen későn, fiatalasszony? A szülőktől? Na ne mondja.

Itt megint kibújik a szerepéből, és megvonja a vállát: – Nem ma este kezdte.