Bár a nő az újkor kezdetén családja körébe volt zárva, mindig akadt olyan szerencsés, akik elegendő erővel, tehetséggel és megértő családdal rendelkezett ahhoz, hogy tudományos pályára léphessen. 

A nők tudományos munkáiról azonban igen keveset tudunk. Félve a gúnyolódástól, sokan igyekeztek titokban tartani eredményeiket. Nem ok nélkül, hiszen amikor Párizsban elterjedt, hogy egy előkelő hölgy a csillagokat vizsgálja, az egyik divatos költő nyomban szatirikus verset írt az ostoba nőről, aki a csillagokat bámulva átvirrasztja az éjszakákat, és ilyen ostobaságokkal hervasztja szépségét. 

„Aligha akad a világon megvetendőbb és nevetségesebb lény, mint a tudós nő” – foglalta össze panaszosan tapasztalatait a XVIII. században Lady Mary Wortley Montagu, kora legműveltebb nője. „A bűnt már nem szükséges eltitkolni, a nők kizárólag tudásukat szégyenlik” – tartották Franciaországban. „Igen kevés nő van, akinek valami értéke maradna azután is, hogy szépségét elveszítette” – állapították meg. A művelt nőt a hátsó lábára álló kutyához is hasonlította valaki: „nem megy olyan nagyon jól, de csodálkoznunk kell, hogy egyáltalán megy valahogy”. 

A nő eszét és műveltségét igazán csak egy másik nő tudta értékelni. A nők egymás között tartós és vigasztaló baráti kapcsolatokat hoztak létre, értékelték egymás írásait, együtt elmélkedtek tudományos problémákon, és átsegítették egymást a nehézségeken. 

A XX. század elején kemény csatározások után az egyetemek, valamint a tudományos intézmények falai közé is beengedték a nőket. Lassan ledőltek a tudományos és művészi pályájuk elé halmozott akadályok. Míg Anna Maria von Schurman, az évszázad csodája a XVII. században függöny mögül hallgathatta az utrechti egyetem előadásait, Marie Curie-t 1906-ban a Sorbonne professzorává nevezték ki. Ez azonban még korántsem jelentette azt, hogy minden lány megvalósíthatta álmait, hiszen oktatásukra ritkán áldoztak annyit, mint a fiúkéra. A lányokat arra nevelték, várják a számukra megfelelő férjet. A házasság viszont döntő különbséget jelentett a férfi és a nő pályáján. A férfi megnősülve szolgálót és gondozót szerzett magának, míg a nő szinte elviselhetetlen többletterhet vett magára. 

Most álljon itt néhány a szerencsések közül, akik fejleszthették tudásukat, érdeklődési körüknek megfelelően, és nem kis sikereket értek el a tudomány és a művészetek terén. 

A svéd Fredrika Bremer (megh. 1865) az önálló, felvilágosodott, tehetséges nő példája, aki egész életében azért küzdött, hogy saját nemének korlátait ledöntse. Hagyománytisztelő családban élt, ahol a szülők és a gyermekek kapcsolata hűvös és távoli volt. ĺróként nagy elismerést vívott ki magának, de amikor a nők helyzetének visszásságairól kezdett el írni, ez a csodálat elutasítássá változott. Végül nagy tisztelet övezte nevét. 

Anna Maria von Schurman (megh. 1678) korának kiemelkedően művelt tudósa volt. Gondos neveltetésben részesült, tudott héberül, szírül, ismerte a kaldeus, a görög, a latin, a francia, a német és az angol nyelvet. Rendkívül tehetséges festő is volt. Kortársai mélységesen tisztelték, és Európa legkülönbözőbb részeiből jöttek tudósok, hogy találkozzanak vele. Éppen sokoldalú műveltsége miatt nem tudta eldönteni, mi a legfontosabb számára. Misztikára hajlamos lévén a francia Jean de Labadie prédikátor közösségéhez csatlakozott, aki különvált a katolikus egyháztól. Figyelemreméltó vallásfilozófiai művet írt a labadista irányzat védelmében. Amikor a labadistákat kiűzték a protestáns Hollandiából, követte őket, később kijárta számukra az engedélyt, hogy visszatérhessenek. 

Maria Gaetana Agnesi (megh. 1799-ben) olasz matematikus, csodagyerek volt. Kilencesztendősen latinul tartott előadást, és fiatal lányként hét nyelven beszélt. Húszévesen kezdte írni fő művét, A matematikai analízis tankönyvét, amelyen tíz évig dolgozott, s amelyet angolra és franciára is lefordítottak. Apja a bolognai egyetem matematikaprofesszora volt, s amikor megbetegedett, Maria kapta meg az állását. Maria Agnesi azonban ekkor már nem érdeklődött sem a tudomány, sem a dicsőség iránt, s bár egész Európa nyitva állt előtte, első helyre mégis a lelki életét helyezte: otthagyta állását, és utolsó éveit a vallásnak és a jótékonykodásnak szentelte 

George Sand (1804-1876) a francia romantika írónője, valódi neve Aurore Dupin. Csaknem száz regényt írt, melyekben az igazi szerelmet dicsőítette, szemben a kor üzleti házasságával. Nem élt szokványos életet, mindent megengedett magának, amit a férfi művészek: férfiruhában járt, cigarettázott, és híresek voltak lángoló szerelmi kapcsolatai. Legismertebb szeretői Alfred de Musset, a költő és Frederic Chopin, a zeneszerző voltak. Szenvedélyes szószólója volt kora haladó nézeteinek, az emberszeretetnek, a szocializmusnak, a romantikának. Regényei széles körben terjesztették azt a nézetét, hogy a nőknek ugyanúgy jogukban áll önálló emberként élni, mint a férfiaknak. 

Maria Sibylla Merian (megh. 1717-ben) svájci-német festőcsaládból származott, és már gyermekkorában művészi oktatásban részesült. Tizennyolc évesen férjhez ment Johann Graff festőhöz. A házasság boldogtalan volt, de a házastársak közösen megjelentettek egy nagy munkát a rovarokról. Maria Sibylla Merian egyszerre volt természettudós és művész: alapos kutatásokat végzett a növény- és állatvilág területén, aprólékos pontossággal rajzolta a témáját érintő dolgokat. Csatlakozott a labadista vallási közösséghez, majd özveggyé nyilváníttatta magát, így kiszabadult a házasságból. Hollandiába költözött, és a holland állam támogatásával Dél-Amerikába utazott, melynek rovarvilágáról összefoglaló művet írt és rajzolt. Leánya sokat segített neki.