Érdekes jelenség lett az eredménye egy külföldi kutatásnak, melyet egyetemi hallgatók között végeztek. A kutatás célja az volt, hogy megállapítsák, hogyan értékelik a lányok és a fiúk a sikert, van-e különbség a sikerre való törekvésük és motivációjuk között. 

A hagyományos kutatások eredményei általában Freud magyarázatának megfelelő jelenségről beszélnek: a nőkből hiányzik az agresszió, tehát a sikeresség belső igénye. Ami élteti és fejleszti az intelligenciát, szintén hiányzik a nőkből. 

Ez a felmérés azonban valami egészen váratlan jelenséggel állít szembe minket. A motiváció és az elért cél közötti összefüggések vizsgálatakor a férfiak válaszai teljes egészében megfeleltek a tesztmodellnek, tehát a cél és a motiváció összhangban volt egymással. A nők válaszai viszont értékelhetetlenek voltak, s abnormális mértékű szorongást mutattak ki. A felmérést végző szakember végül arra a következtetésre jutott, hogy ennek oka a siker elkerülésének vágya. 

Erre az úgynevezett sikerelkerülési vágyra alapozta elméletét, melyet a nők valódi elvárásai és az elért cél közötti összefüggés vizsgálata alapján dolgozott ki. 

A nő tehetsége, szakmai sikere a megkérdezett nők és férfiak számára is elválaszthatatlanul kötődött nőisége csökkenéséhez. A sikeres, tehetséges nő rögzült képe: egyedülálló, haját simán, tarkóján összekötve viseli, szemüveges és szörnyen tehetséges. 

A sikertől való félelem főként a kimutathatóan intelligensebb nőknél fordul elő. A szülők támogatják lányaikat, hogy éljenek a lehetőségekkel, de ez a támogatás általában hamis. 

A szülők leghőbb vágya ugyanis az, hogy lányuk sikeresen férjhez menjen és nem az, hogy a komoly munkát végző ember kockázatos és nem hagyományos útját járja. 

Ezek az információk azt jelentik a lánynak, hogy ha túlzottan érdekli a munkája, túl önálló és ügyes, nem nőies és sohasem megy férjhez. A harmadik évfolyamban a diáklány már érti, hogy azért küldték egyetemre, hogy férjet találjon, és attraktív és művelt feleség legyen. A lánynak el kell ismernie, hogy a nőiség és a karrier nem egyeztethető össze. 

Hagyományos gondolkodásmódunk eredménye a nők lelkének mély kettőssége, melynek következménye a hihetetlen mértékű szorongás. Szeretne szakmájában sikeres lenni, hiszen érti és érdekli őt az a szakterület, amelyet választott. Minél sikeresebb lenne azonban, annál inkább úgy érezné, hogy nem teljesíti női küldetését, a család pátyolgatását. Minél magasabb pozícióba képzeli magát, annál kevésbé szépnek, jónak, elfogadhatónak tűnik fel saját maga előtt. 

S most lássunk egy konkrét helyzetet, amelyet a felmérés során a hallgatóknak értékelniük kellett: „Az első évfolyam után Anna rájön, hogy ő a legsikeresebb medikus.” A fiúk válaszai: „Anna nem nő. Valójában egy gép, az újfajta gépek legjobbika…”, „Anna menekül a formaldehidtől bűzlő laboratóriumból, rohan az egyetemre, ahol tudja, hogy megtalálja Brunót, a tökéletes férfit.” „Anna deréktól lefelé béna. Tolókocsiban ül és orvostudományt tanul.” 

Mindezt az egyetemen tanuló fiúk írták, akik a szintén egyetemen tanuló lányokat veszik majd feleségül. A lányok válaszai sem voltak kevésbé riasztóak, sőt szinte kaotikusak lettek, éppen a fent említett szorongásaik miatt. 

Hogyan oldhatóak fel ezek az ellentétek? A kutatás vezetője szerint első lépésként ki kell derítenünk, mi az, ami valóban természetes a nők számára, mi az, amit igazán elvárnak életüktől. Az, amit ma természetesnek nevezünk, csak a társadalmi elvárásoknak való megfelelésre törekvés. Abszurd például az a megállapítás, hogy a nő nem ismeri a természetes agresszivitást. Az elvárások kényszerítik arra, hogy elnyomja magában negatív érzéseit, hisz azt hallja, hogy a nő legyen finom, gyengéd, elfogadó. Mindezek eredménye a nők passzív agresszivitása, amely szinte észrevétlen, mégis jelen van. 

A kutatás eredményeit látva csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy miután a nők felismerték saját valódi igényeiket, el kell, hogy fogadtassák ezeket a társadalommal, hogy a megkövesedett hagyományok hatása végre megszűnjön.