Részlet Ordódy Katalin Megtalált élet című regényéből, mely idén jelent meg a Womanpress gondozásában

Zsuzsa már második hete járt be lelkiismeretesen a munkahelyére. Né­ha bosszankodott, mert délután legtöbbnyire várnia kellett a buszra, és nem tudott az idejével mit kezdeni. Emiatt lassan rászokott, hogy tovább maradjon bent a kórházban, vagy ha nagyon csalogatta a szép idő, napozott valamelyik utcai vagy parkbeli padon. Barackszínű bő­re csakhamar sötétebb árnyalatot öltött. Egy ízben moziba is elment, de akkor meg a következő autóbuszra kellett sokat várakoznia, és ké­sőn ért haza. De kizárólag csak autóbusszal járt, és már egyszer sem nézett be azon a kis kerítésen.

Egy reggel munkába menet a leubichli megállónál Ognyanov szállt fel. Zsuzsa meglepődött, hogy a férfi váratlan felbukkanása milyen iz­galmat vált ki belőle. Szinte torkán akadt az üdvözlés, csak fejével bó­lintott. Ognyanov elfogulatlanul melléje lépett.

– Nem tudtam elképzelni, mi történt magával… Naponta vártam, hogy találkozunk, de egyszer sem sikerült megpillantanom. Gondoltam, így próbálok szerencsét. Mindig autóbusszal jár ebben a ragyogó időben?

Mit feleljek erre, gondolta Zsuzsa, és már ki is nevette túlérzékenységét.

– Beszéljen, hogy megy a munka, hogy érzi magát?

Barátságos csevegés közben telt el az út. A városháza előtt váltak el. Délután az autóbuszmegállónál Ognyanov már várta Zsuzsát.

– Ne menjen busszal – kérte a férfi. – Elsétálunk gyalog Leubichlig, onnét aztán majd továbbmegy ezzel a Noé bárkájával, jó?

A kis félsziget elé érve, Ognyanov a zsebéhez kapott.

– Nincs nálam cigaretta, beugrom érte – már jött is kifelé. – Do­hányzik?

– Keveset.

– Kóstolja meg ezt a zagorkát – nyújtotta az asszony felé nyitott tár­cáját, s mikor Zsuzsa szájába illesztette a cigarettát, tüzet adott. – Nem ízlik? – kérdezte, mikor különös mosolyt látott az asszony arcán.

– Nem tudom, egyik olyan, mint a másik, nem vagyok valami nagy cigarettaszakértő. De arra gondoltam, milyen furcsa, hogy az úton do­hányzom. Mennyire erős némely illemszabály – nevetett.

– Hát ne szívja el az úton, jöjjön be a kertbe. Van ott egy kis asztal, pad, leülünk addig. Legalább megnézi a veteményes ágyásaimat is. Itt­hon főzünk – magyarázta –, és a konyhához szükséges zöldség mind innét kerül ki.

Beléptek a kapun, és Zsuzsa őszintén megcsodálta a gondozott kis kertet.

– Mind az én munkám – dicsekedett a férfi.

Zsuzsa önkéntelenül is jóízűt nevetett.

– Nevetségesnek találja? – csodálkozott a férfi.

– Ó, nem, de ha lakótársnőm látná, azt mondaná, hogy maga még­iscsak bolgár.

Elmesélte Vince nénivel való kis vitáját. Ognyanov is nevetett.

– Hát maga otthon is beszélt rólam? Ez jólesik – komolyodott el –, mert azt jelenti, hogy gondolt rám.

– Kérem, ne legyen beképzelt…

– Én is sokat gondoltam magára.

– És ne udvaroljon. A társai merre vannak?

– Nem mutathatom be őket. A katonatiszt, akit említettem, már nem lakik itt, nézeteltérésünk volt, és különben is másfelé gravitált. A diák pedig hosszú kerékpáros túrára indult végig Ausztrián. Egye­dül vagyok. Különben meghívtam volna beljebb is, nézze meg a mi kis vityillónkat. Talán majd máskor, ha már jobban ismer…

Zsuzsa elszívta a cigarettát, és felállt.

– Várjon egy pillanatig – intett Ognyanov, eltűnt a házban, és rövi­desen papirost lobogtatva tért vissza.

– Fogadjon el ajándékba tőlem pár fej salátát. – Késével lefejezett öt szép darabot, gondosan becsomagolta, és Zsuzsa táskájába helyezte.

Alighogy elhagyták Ognyanov kis tanyáját, zötyögve, zörögve köze­ledett hátuk mögött az autóbusz.

– Jaj – kiáltott Zsuzsa –, nem fogom elérni Leubichlnál, messze van még az útkereszteződés, akárhogy is futnék, nem érem már el. Látja, elbeszélgettük az időt a kertben!

– Sajnálom, igazán sajnálom, de már nem segíthetünk rajta. Mi len­ne, ha megvárná az esti járatot?

– Még mit nem! Az túl későn jön, várnak rám odahaza!

– Jó magának, rám soha nem vár senki. Csak én várok valakire min­dig… az utóbbi hetekben.

Zsuzsa ránézett, de Ognyanov az utat vizsgálta. Az autóbusz hatal­mas porfelleget verve elhúzott mellettük.

– Az én hibámból történt – intett utána fejével a férfi. – Ha nincs ellenére, legalább elkísérem Oberwangig.

Beértek az erdő árnyas csendjébe. Ők is hallgattak. A madarak száz­fajta trillázását, harkály kopácsolását és a bennük ébredő különös, édes zene hangjait figyelték. Szótlanul, egy ütemre lépegettek egymás mel­lett, mint régi jó ismerősök szoktak. Feltűnt az útkaparó ütött-kopott szerszámkalyibája. Egymásra mosolyogtak: emlékszik? – kérdezte pillantásuk.

Megvásárolható a Womanpress weboldalán