Részlet N. Tóth Anikó legújabb könyvéből, a Womanpess gondozásában kiadott Tanárnő kérem című novellagyűjteményből

Be kell menni.

Be kell menni órára.

Be kell menni a hatodik órára.

Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem.

Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem, ami nem csoda.

Be kell menni a hatodik órára is, pedig semmi kedvem, ami nem csoda: csütörtök van.

A félhomályos folyosón szinte minden lépésnél hozzátapad a tal­pam a talajhoz, hogy minél tovább tartson a kényszeredett séta. Mi­lyen jó, hogy a folyosó végébe tartok. Amint elhaladok a tantermek mellett, hallom a kiszűrődő neszekből, hogy többé-kevésbé serényen dolgoznak. Mintha lenne kedvük. Az egyikből fegyelmezetten udva­rias nevetés hallatszik kórusban, sejtem, ki van bent. Egy másikban alighanem oktatófilmet néznek, öblös basszus zeng tűpontos mon­datokat. Végre egy férfi.

Sajnos minden igyekezetem ellenére elég gyorsan odaérek ahhoz a kijelölt ajtóhoz, amelyen csütörtökönként a hatodik órán be kell lépnem. Amelynek küszöbét már vagy hat-hét perce át kellett volna lépnem. Ezt mérsékelt zsivaj is jelzi. Vajon szolidaritásból nem növe­lik a hangerőt? Vagy tudják, hogy azzal magukra hívnák fel a figyel­met? Vagy egyszerűen még csak zajongani sincs kedvük? Amíg ezt végiggondolom, ráakasztom a kezem a kilincsre. Lehűlnek az ujja­im. Nagy levegőt veszek. Hirtelen nyitok be.

Kirúgják vagy kilökik maguk alól a széket, hiába intek, hogy ne. A robaj fejbe vág. Szerencsére a szomszéd terem üres. A főnök irodá­ja pedig az épület túloldalán van, két emelettel lejjebb. Így nem számít árulkodó jelnek. Leüléskor sem, amikor megismétlődik – bár valamivel tompábban – a széklábcsikorgással kevert robaj. Befejezik a megkez­dett mondatot. Becsúsztatják a táskába vagy a padba a telefont. Átren­deződnek az arcok. Lefonnyadnak a mosolyok. Kiüresednek a tekinte­tek. Nem a kedvenc társaságom. Az érzés már harmadik éve kölcsönös.

Pusmognak, amíg beírom az órát az elektronikus osztálynaplóba. A rendszer lassú, de én türelmes vagyok. Ígéretesen fogynak a má­sodpercek, míg a képernyőn megjelennek a különböző ablakok. Ko­mótosan kattintgatok.

Egy kéz a levegőben.

Tanárnő…

Töredelmes vallomás következik a hangszín alapján. Szörnyen unom.

Kérem.

Nem tudtam készülni, mert…

Én sem, gondolom magamban kajánul, az indokot meg sem hall­gatva. Hangosan persze – ellentmondást nem tűrve – a sokszor ismé­telt utasítást lököm eléje.

Következő órára pótold.

Én a következőre sem fogok, fogadom meg azonnal Szent Rutin nevében. Hiszen a kisujjamban van minden. Ennyi év után…

Akar-e valaki felelni?

Nem akar.

Nem úgy volt, hogy… – értetlenkedik az az ostobácska lány, aki­nek nem bírom megjegyezni a nevét. Andi vagy Angi. Vagy Anni?

Megsemmisítő pillantásokkal hallgattatják el.

Írásbelit ígértem? – találom fel magam.

Zöldülnek, szürkülnek, sárgulnak. Sőt lilulnak.

Úgy döntöttem, adok még négy napot a készülésre – gyakorlom a kegyet, miközben tussolom a mulasztást.

De a következő óra elmarad. Kirándulni megyünk.

Annál jobb, akkor egy hetetek lesz. – Nekem meg lyukas órám, teszem hozzá magamban belső mosollyal.

Nem tűnnek boldognak. Egyesek húzogatják a szájukat.

Esetleg még hozzáteszünk egy kis anyagot, hogy ne unatkozzatok.

Erre már a szemüket is forgatják. Micsoda tudásszomj! Kénysze­redetten nyitogatják a füzetüket. Kényszeredetten keresem a tan­anyag első mondatát.

Tanárnő!

A második szótagot magasra lódítja a nagy hangsúllyal, amitől vic­ces hangszínt kap, a nő meg szertefoszlik a fogai között. Tudom, mi következik: időhúzás céljából újramagyaráztat valamit, amire ráfog­ják, hogy nem értik. Holott hihetetlen világosan magyarázok. Szinte lebutítva rakom eléjük, hogy a leggyengébb is felfogja.

Kérem.

Hallotta, hogy…

Ez az én emberem! Micsoda empátia! Nemcsak azt érzékeli, hogy nem akaródzik képletekkel, definíciókkal vacakolni, elvégre csütör­tök hatodik óra van, hanem azt is, hogy mi izgat momentán! Hihe­tetlen, de pont erről beszélgettünk a nagyszünetben a tanáriban, és már tegnap Marival is, amikor összefutottunk a bankban.

Naná, hogy hallottam!

És mi a véleménye…

A véleményem a kötelességek korlátját ledöntve hatalmas lendület­tel kiszabadul, szárnyra kap, cikázva körberöpdösi a termet, befészkeli magát a padokban ülők fejébe. Csillogni kezdenek a szemek, az izga­lomtól kipirulnak az arcok.

A percek pedig loholnak.

És arról mit gondol, hogy…

Gondolataim gombolyaga rögvest kibomlik, beszédem fonala a ki­jelölt témát megkerülve körbetekeri a padban ülőket, befonja gondo­lataikat, pompásan egyetértünk, egy ritmusra lüktet a vérünk. Nincs helye kételynek, ellenkezésnek.

A percek pedig vágtatnak.

A tanárnő szerint mi lesz…

A kérdést kettéhasítja a csengő. Nem kell tehát jóslásokba, ta­lálgatásokba bocsátkoznom. Elégedetten szedelőzködünk. Jó óra volt. Még ha egy szó sem esett arról, amiről beszélni kellett vol­na. De hát ezek amúgy se érettségiznek fizikából. Csak Novák, de az okos. Meg jár különórákra. Szóval teljesen felesleges (lett vol­na) erőlködnöm.

A nagysikerű könyv megvásárolható a Womanpress weboldalán