Mama sosem használta azt a kifejezést, hogy környezettudatos, sem azt, hogy fenntartható. Emlékszem, amikor krumplit tanított hámozni, talán hétéves lehettem, ültem a sámlin, szemben mama egy konyhaszéken, rám kacsintott és megdicsért. Aztán pár év elteltével rám szólt, hogy ne olyan vastagon vágjam a héját. Nem tudom, mikor kezdtünk el spórolni, miért és hogyan. Az udvaron ott futkároztak a csirkék, tyúkok, libák és kacsák, a tojásokat minden reggel begyűjtöttük, és egész délelőtt téma volt, ha nem tojtak az állatok. Az utolsó disznót is már régen levágtuk. Az udvarra zöld gyep került, a szenespincét betemettük, a föld alatti kamrát pedig szépen lassan kiettük, én pedig vegetáriánus lettem. 

Semmit nem dobtunk ki, mert nem volt szemeteskukánk. A szőnyeget a kerítésen poroltuk, én fogtam az egyik végét az udvaron, mama ütötte-verte az utca felől. Ha néha-néha nagyobbat vágott oda a prakkerrel, akkor kiugrott a kezemből a szőnyeg, és ráborult mamára, aki leszamarazott miatta, és rám szólt, hogy fogjam erősebben.  

A „jó lesz az még valamire” jegyében zsúfolásig megtelítette a kamrát reklámszatyrokkal, befőttesüvegekkel, gombokkal, csorba kancsókkal és bögrékkel, a papa által százszor meghegesztett, lyukas fazekakkal, kampókkal, üres dobozokkal és vödrökkel.  

Gyerekkoromban ebben a spájzban vált elérhetővé minden, ami édesség. Mamáék titkos sütőipari vállalkozása ide hordta a maradék édességeket, zöldséges ládákban, sütőpapírral letakarva. Felkockázva álltak a puncsok, habos sütemények, diós islerek, a „sömmi” sütemény, ami a világ legmacerásabb süteménye volt, de mama a születésnapomra mindig elkészítette, rengeteg tojásból. Itt volt mindig az aszalt datolya és szilva karácsonyra, a kertből beszedett dió megpucolva, a többi a padláson, amíg az egerek ki nem zabálták a belsejét, és az üres dióhéjjal fociztak egész télen a fejünk felett. Lógtak itt kolbászok és szalonnák is az ablak elé erősített rúdon, illatuk bejárta a középső szobát minden egyes ajtónyitásnál. A vékony S alakú kampókat ott hagytam, emlékeztetőül.  

Nyáron nyitva a spájz ajtaja, bejön a hűvös levegő. A sötét, miniablakos pakolóhely illatozik a szárított levendulától. És a kertek alatti lovarda istállószagától. Igazi vidéki hangulat. A macska néha tesz egy kört, tejfölös csuprot nem talál, kijön. 

Egy zsebkendőnyi kert maradt örökségül mama után, ahol a paradicsompalántát megfojtom a karóhoz rögzítéssel, deréktól duzzad, mint dzsinn a csodalámpában, az eper jól tűri hozzá nem értésemet, a gaz pedig anyám szerint tartja a vizet minden négyzetmilliméteren.  

Az ásót fordítva fogom, még jó, hogy mama nem látja, így csak anyám nevet az ablakból, és nem értem, mert nem a nyelével ások, hanem a vas háromszöggel. Igen ám, de lapjával kéne. Mindegy, mert úgysem ez a lényeg, és már nem kell szófogadón bólogatnom, a magam ura lehetek. 

Mert mama azt is mondta mindig, hogy mindegy, hogy hogyan, csak csináld. És én csinálom. Behordom a diót, fordított ásóval ásom a kertet, hagyom a gazt, hadd nőjön. 

Először csak a saját tenyeremmel sodort, kertben termesztett bazsalikomos és oregánós grissziniket csempészem be kancsóba állítva a kamrába. Majd behozom a kertből a fokhagymát is, mert a kinti kamra dohos, és félek, hogy megpenészednek a gerezdek. Anyám visszaviszi. Így utaztatjuk a hatalmas gumókat, és csinálunk generációs kérdést belőle. Aztán anyám beviszi a spájzba az ecetes krumplisalátát, a kék réztálban. – Menj arrébb! – szól rám fontoskodva. És én arrébb állok szófogadó kislányként, és megvárom, hogy kijöjjön. Aztán besurranok, és mindent átrendezek.  

Elöl hagyom az emlékeket, és hátra tolom a legfelső polcra a haszontalan dolgokat. Az ezredik lábast, a vödröket, a diódarálót, mert ebben az évben sem lesz dió, mert a dióburok gabonalégy lárvái megzabálták a termést. Pedig egész nyáron kint lógtak az undorító légyfogók. Úgy nézett ki a diófa, mint a tibeti imazászlók két rögzített pont között kör alakban, sátort formázva. 

Mama pedig néz a magasból, mosolyog, és hallom, ahogy mondja: 

– Csak csináld!