Egy ilyen világban a nők biztonsága kevésbé fontos, mint a férfiak komfortérzete. Minden mondatot, állítást be kell csomagolni, át kell keretezni, nehogy a férfiak elszomorodjanak, ne adj’ isten, megsértődjenek. A nők a leghalványabb kritikus gondolataik mellé is megállás nélkül hajtogatják, hogy nem minden férfi olyan, hogy a nők is erőszakosak, és végül azt, hogy a bántalmazók maguk is nyomorult, valaha bántalmazott szegény lelkek, akiket meg kell gyógyítani.

„Aki egyensúlyban van, annak nincs igénye arra, hogy a másik fölé kerekedjen. Képes hosszú távon egyenrangú kapcsolódásban működni.”

Mondja ezt egy jól képzett, közismert pszichológus. Egy a sok közül. Egy azok közül, akik képzésüknél, és/vagy előítéleteiknél fogva teljesen vakok arra a rendszerre, amiben élünk. Jelesül a patriarchátusra.

Manapság már mindenre van valami diagnózis. Hétköznapi bántalmazóink nárcisztikussá avanzsáltak, a gyerekeket hatalmi alapon erőszakolók pedofilok (nem azok, illetve alig néhányan azok), az önértékelésükben megtört, megfélemlített, anyagilag ellehetetlenített nők pedig azért maradnak a borzalmas házasságaikban, mert ők társfüggők. Továbbá egy nő azért szorongó, mindenkinek megfelelni akaró, kontroll kényszeres, mert annak idején a „gonosz” anyja parentifikálta. Ezt olvasom legújabban sikeres szakembertől is. Miközben én, aki nem tanultam pszichológiát pontosan tudom, hogy a nők egész családi és társadalmi nevelése arról szól, hogy ilyennek és csakis ilyennek kell és szabad lenniük. Egy nő mindenkire figyel, önmaga érdekeit, igényeit háttérbe szorítja, a családot, más emberek ügyeit, életét, egészségét felügyelet alatt tartja, mindenért egy személyben felelősséget vállal. A huszonegyedik században a kapitalista patriarchátus nő- és anyaképe ezt várja el tőle.

Lassan eltűnik a közbeszédből néhány olyan egyszerű, de nagyon fontos kifejezés, mint patriarchális elnyomás, patriarchális bántalmazás, nemi szerepek, nemi egyenlőtlenség. A feleségét elnyomó, jogosultság érzetében agresszív férfi sem a patriarchális „jogait” érvényesíti, hanem amint a fentebbi idézet mutatja, elvesztette a belső egyensúlyát. Mi következik ebből? Meg kell gyógyítani, hozzá kell őt segíteni, hogy meglelje azt a fránya egyensúlyt, azzal együtt pedig az egyenlőségben is megleli az örömét.
Bár ilyen egyszerű volna!

A közbeszéd és a pszichológia módszeresen igyekszik elmosni azt, amit eddig is csak bizonyos helyeken és módokon lehetett említeni, amit ezek a megátalkodott feministák beszéltek. Azt, hogy a patriarchátusban a bántalmazás hímnemű, tehát a férfiak kiváltsága. Mielőtt rám sütné a kedves olvasó a férfigyűlölet bélyegét, gyorsan megjegyzem, hogy elvétve előfordul, hogy nő bántalmaz férfit, de egyrészt az ilyen esetek száma annyira elenyésző, hogy normális társadalmakban szót sem érdemelne, másrészt a nők erőszakossága soha nem a hatalom megtartására irányul, hanem mindig valami ellencsapás a régóta elhúzódó fizikai, mentális, lelki vagy gazdasági bántalmazásra, illetve a rendszer miatt elszenvedett frusztráció robbantja ki. Ráadásul ezek a nőkből kirobbanó csapások egyszeri előfordulások, míg a patriarchális bántalmazás módszeres, szisztematikus folyamat, amelynek, mint mondtam, a rendszer által megadott hatalom megtartása a célja. Vagyis az, hogy a férfi, aki azt tanulta, hogy magasabb rendű a nőnél, és a nőnek kötelessége engedelmeskedni neki, az attól tart, hogy a nő önállósodik, kivonja magát a befolyása, az uralma alól. Ezért a legkülönfélébb módszerekkel igyekszik a nő akaratát, önbizalmát, önértékelését megtörni, majd ha ez nem sikerül, akkor fizikai erőszakot sem rest bevetni.

Van egy rossz hírem. Ezek az emberek nem betegek, sőt, a belső egyensúlyukkal sincsen problémájuk, sokkal inkább azt érzik, hogy az az egyensúly, ami az ő hitük szerint a világban uralkodik, felbomlani látszik azzal, hogy a nő megpróbál a neki szánt szerepből kitörni. Talán azzal, hogy nemet mond a férfinak, vagy el akarja őt hagyni, vagy egyszerűen a szeme sem áll jól. A férfi ekkor igyekszik őt megtörni, ami akár fizikai erőszakban is megnyilvánulhat, de ennek az erőszakosságnak semmilyen mentális betegséghez hasonló háttere nincsen. Azzal, hogy a bulvárpszichológia mégis azt sugalmazza, hogy ezek terápiával gyógyítható állapotok óriási kárt okoz, amennyiben szisztematikusan eltünteti a patriarchális bántalmazás fogalmát.

Miért nem lehet a patriarchátus károkozásairól nyíltan beszélni legalább a terapeuta székében?
Egyrészt úgy tűnik, a szakmai oktatás még mindig nem szeretne a társadalmi berendezkedésről és annak hatásairól tudomást venni, ami egyébként teljesen érthető. Bár a gyakorló terapeuták nagy része nő, a pszichológia mint tudomány a mai napig a férfiak kezében van, amennyiben a szakemberek képzését áthatja mindaz, amit a férfihatalom jónak lát. Kinek volna érdeke egy ilyen rendszerben a nők nyomoráról, a rendszer abuzálásáról, a férfierőszak hátteréről és okairól beszélni? A férfiaknak biztosan nem. Sajnos gyakran a nőknek sem. Ott, ahol minden hatalom férfikézben van, ott egy nő bármilyen kiváló szakember lehet, az előrejutása leginkább férfi feljebbvalóitól függ, így hát jobb minden szavát alaposan megfontolni. Mi ennek a vége? Egy ilyen világban a nők biztonsága kevésbé fontos, mint a férfiak komfortérzete. Minden mondatot, állítást be kell csomagolni, át kell keretezni, nehogy a férfiak elszomorodjanak, ne adj’ isten, megsértődjenek. A nők a leghalványabb kritikus gondolataik mellé is megállás nélkül hajtogatják, hogy nem minden férfi olyan, hogy a nők is erőszakosak, és végül azt, hogy a bántalmazók maguk is nyomorult, valaha bántalmazott szegény lelkek, akiket meg kell gyógyítani. Így az átlag férfi gondolhatja, hogy neki nem felelőssége a nemek közötti egyenlőtlenség, a bántalmazás őt nem érinti, nem felelős érte, hiszen az csupán beteg emberek perverziója. Eközben a bántalmazó férfi mutogathat a nyomorult gyerekkorára, benne természetesen az anyjára, akire megint csak vannak különféle címkék, amikre hivatkozva bárki lerázhatja magáról a felelősséget, és elvitetheti azt a gonosz anyákkal, az undok nőkkel. Minden szép és jó, éppen csak a lényegről nem kell beszélni. Arról, hogy bántalmazás igenis van, az hatalmi alapú és kilencvennyolc százalékban férfiak által elkövetett. Ezek olyan férfiak, akik soha nem bántalmazzák a barátaikat, sem a főnöküket, de még a szomszéd másik férfit sem. Soha, senkivel nem mutatnak nárcisztikus vonásokat, csak és kizárólag azzal a nővel, akit a tulajdonuknak gondolnak, tehát a partnerükkel. Nos, ezeknek a férfiaknak nem pszichológus kellene, hanem olyan végrehajtó hatalom (rendőrség, bíróság), amelyik szigorú büntetésekkel sújtja őket, mert nekik nem a belső egyensúlyuk van felborulva, hanem egy olyan társadalom termékei, amely kezdettől fogva azt tanítja nekik, hogy magasabb rendűek a nőknél, akiket ilyenformán joguk van lenézni, és a kontrolljuk alatt tartani.

A „betegségükre” egyetlen gyógyír van: a megtorlás, a büntetés és a társadalmi megvetés. Mindezek visszatartanák az elkövetőket, akik így kénytelenek lennének megtanulni viselkedni, és egyszer talán megérhetnénk, hogy ez a viselkedés éppen úgy természetessé válik bennük, ahogy most az az évezredek óta beléjük kövesedett önhittség, hogy csupán azért, mert férfiak, többet érnek a nőknél.