Donna Tartt jelenleg a külföldi kortárs irodalom egyik legsikeresebb szerzője. Eddig mindössze három kötete jelent meg, de a kritikusok már úgy emlegetik mint az amerikai próza következő nagy történetmondóját, helyet kapva ezzel Irwin Shaw és Thomas Wolfe mellett. Az olvasóközönség is hasonló véleménnyel van Tartt munkásságáról, egyfajta kultuszt alakítva ki az írónő regényei és személye köré.

Legelső könyve, A titkos történet 1992-ben jelent meg, jócskán megkavarva az irodalmi élet állóvizét. A lélektani elemekkel átszőtt regény egy New England-i egyetem hat klasszika-filológiát tanuló hallgatójáról szól, akik annyira hatása alá kerülnek az antik eszméknek, hogy felelevenítve egy dionüszoszi szertartást, meggyilkolják egyik társukat. A kötet a kritikusokat és az olvasókat is meglepte, nemcsak azért – ahogyan a Vanity Fair írja ‒, mert a tartózkodó és halk szavú, vasalt ingben és tweedzakóban járó Tartt önmagában is különös jelenségnek minősült, hanem mert a regényt nem lehetett elhelyezni „a kereskedelmi-irodalmi kontinuumban”. Lev Grossman a Times könyvajánló rovatának akkori szerzője a következőképpen írt róla: „Nem lehet egyértelműen besorolni a magas irodalomba vagy a fikció műfajaiba. Úgy tűnik, mintha egy másfajta irodalmi univerzumból származna, ahol az említett kategóriák nem léteznek. Ez a könyv pedig annyira lenyűgöző volt, hogy mindannyian el akartunk jutni ebbe az univerzumba.”

A regény bő húsz évvel később, egy internetszenzációnak köszönhetően újra felkerült a könyvlisták élére. Az úgynevezett Dark Academia egy olyan – a közösségi médiában virágzó ‒ esztétikai irányzat, amelynek követői idealizálják az egyetemi oktatást, az európai történelmet, valamint a klasszikus irodalmat és képzőművészetet. Ez a trend az utóbbi években nemcsak szubkultúrává nőtte ki magát, hanem az irodalmon belül szubzsánerré is alakult. Mindennek a középpontjába pedig Donna Tartt és debütáló könyve került, mintegy köréjük építve ki az irányzatot. A jelenségre a New York Times is felfigyelt, 2020-ban így írtak róla: „A titkos történet útmutatóul szolgál ahhoz, hogy ez az esztétikai trend valós életformává alakuljon. A Dark Academia több korszak sajátos elegyéből áll össze, kezdve a 18. századtól egészen az 1940-es évekig.” A könyvpiac gyorsan igazodott az új divathullámhoz, sorra adva ki olyan szerzők műveit, akik Tartt regényének mintájára megalkották saját Dark Academia-kötetüket.

Ezen előismeretek fényében nem lehet meglepő, hogy az írónő következő könyvét, amelyet az előző kettőhöz hasonlóan tíz évig írt, nagy várakozás előzte meg mind az irodalmi elit, mind Tartt lelkes olvasóköre részéről. Az Aranypinty végül 2013-ban jelent meg, állandó témájává válva az amerikai közéletnek. A kötet hét hónapig vezette a New York Times Bestseller-listáját, a Tartt felolvasóestjeire szóló jegyek szinte azonnal elkeltek, a közösségi médiát pedig elárasztották a könyvről készült képek és blogbejegyzések. A regény sikerét csak tetézte az egy évvel később elnyert Pulitzer-díj, amely egy csapásra az amerikai kortárs szerzők Pantheonjába emelte az írónőt.

A könyvről szóló első kritikák többsége egybehangzóan dicsérte Tartt művét. A New York Times – szintén Pulitzer-díjas – irodalmi kritikusa, Michiko Kakutani volt az, aki megírta Az Aranypinty első recenzióját: „Lenyűgöző dickensi regény, amely Tartt figyelemre méltó elbeszélőképességének elemeit egy magával ragadó, szimfonikus egésszé fogja össze. A mű megmutatja, Tartt mennyi érzelmi oktávot képes megmozgatni, és milyen gördülékenyen ötvözi a pillanatnyi és tapintható indulatokat a szélesebb hatókörű aggodalmakkal.”

Hamarosan megjelentek azonban azok a vélemények is, amelyek Az Aranypinty sikerét az írónő körüli kultikus rajongásnak tulajdonították, a regényt magát pedig másodosztályú írásnak minősítették. A The New Yorker kritikusa, James Wood a következőket írta: „A hangnem, a nyelvezet és a történet a gyermekirodalomhoz tartozik. (…) Úgy gondolom, hogy az elragadtatás, amellyel ezt a regényt fogadták, újabb bizonyíték irodalmi kultúránk infantilizálódására; egy olyan világ ez, amelyben a felnőttek Harry Pottert olvasnak.” Francine Prone a Dickensszel való párhuzamot kérdőjelezte meg, majd hasonló sarkított véleményt fogalmazott meg Tartt művéről: „Az Aranypinty olvasása közben végig azon tűnődtem, valóban nem érdekel már senkit, hogyan írnak le valamit?”

Noha várható volt a műről alkotott ítéletek megosztottsága, Wood és Prone kritikája meglehetősen harsány és túlzó. Az Aranypintyben, terjedelmét és tematikáját tekintve, egyértelműen észrevehető a dickensi hatás. A Szép reményekhez és a Copperfield Dávidhoz hasonlóan Tartt regényében is egy első személyben elbeszélt, lassan hömpölygő fejlődésregény bontakozik ki. A történet középpontjában Theo Decker áll, végigkövetve életútját egy gyermekkorban átélt traumától egészen a felnőtté válásig.

A trauma oka már a prológusban kiderül, amely – hasonlóan Tartt előző két regényéhez – meghökkentő, szinte bizarr eseményeket ír le, felvázolva a regény cselekményének központi elemét. A titkos történet mindössze egy oldalas felvezetőjében kiderül, hogy egy diákot hidegvérrel meggyilkoltak, az elkövető pedig maga a narrátor, A kis barátban húsvét napján egy fára akasztott kisfiú holttestére bukkannak a szereplők. Az Aranypinty bő ötven oldalas prológusában megismerjük Theót, aki anyjával a New York-i Modern Művészetek Múzeumába látogatva egy terrortámadás áldozata lesz. A kisfiú, zavartan kóvályogva a robbanás után romokban álló galériában, magához veszi Carel Fabritius Aranypinty című festményét. A fejezet utolsó bekezdéseiből kiderül, hogy Theo anyja nem élte túl a támadást, a fiú magára maradt.

A regény első fele nem cselekményközpontú. A hangsúly Theo lelki utazásán van, ahogy otthonról otthonra járva igyekszik feldolgozni az anyja halálával keletkezett űrt és a festmény ellopásával járó szorongást. „A történet egy fiúról szól – írja a Guardian ‒, aki (…) nem találja helyét sem a világban, sem a saját bőrében.” Tartt mindezt gazdag prózaisággal közli, tobzódva a hosszas, ám néhol nehézkes képi leírásokban. Részletesen fest le minden olyan belső és külső körülményt, amely hatással van Theo érzékeire, kizökkentve őt állandó rezignáltságából. Ilyenek a Las Vegasban töltött éjszakái, első szerelmi kalandja, valamint drog- és alkoholmámorban úszó kicsapongásai:

„Az egész csak álmos, lusta és részeg, légkondicionált délutánokról szólt, a vakító napfénytől lehúzott redőnyökről (…), vagy arról az újra lejátszott gyászos régi Radiohead-számról (…). A ragasztó beszívott gőzének hatása sötét gépdübörgéssel jelentkezett, mint amilyen a propellerzúgás: beindul a motor! Hátrahanyatlottunk a sötétségbe, ahogy az ejtőernyősök dőlnek ki a gépből (…).”

A fiú kusza életének egyetlen biztos pontja a Fabritius-festmény, amelyhez nem műértéke, hanem anyja emléke miatt ragaszkodik görcsösen, visszaidézve a pillanatot, mikor a tragédia kirobbanása előtt együtt csodálták a képet. „Az emberek meghalnak, ez természetes. De az olyan szívszorító és felesleges, ha a tárgyakat elveszítjük.” – mondja Theo édesanyja, mintegy elővetítve a könyv központi motívumát. A Guardian – szintúgy kiemelve a regénynek ezen pontját – hozzáteszi, hogy mivel Theo belső világának bemutatásán van a hangsúly, a történet erős érzelmi töltetű, de ezek az érzelmek mégsem anyja elvesztése köré összpontosulnak. A főszereplő életére Boris, az Ukrajnából bevándorolt fiú lesz hasonlóan nagy hatással. Felbukkanásával Theo figyelme a festményről új barátjára irányul, mintegy Boris válva azzá az érzelmi fogódzkodóvá, amelyet korábban a műalkotás jelentett. A regény ezen szakaszán a kép nem is kerül gyakran említésre, jelezve a fiú belső világában végbenő változásokat. A két kamasz barátsága párhuzamba vonható a fejlődésregényekből ismert folyton marakodó, de mindig egymás pártját fogó fiúkapcsolatokhoz. Kisegítik egymást a bajban, és a nézeteikben felmerülő különbségek ellenére is ragaszkodnak a másikhoz. A köztük lévő kötelék azonban önpusztító is: kiélezi és táplálja a bennük rejlő hibákat, gyengeségeik és függőségeik mindinkább felemésztik őket.

Theo Borisszal való barátsága az egyetlen, amelyben a fiú felszabadultan önmagát képes adni. Későbbi kapcsolataiban – legyenek azok akár baráti vagy szerelmi viszonyok – a főszereplő újra tartózkodóvá, óvatossá és gyanakvóvá válik. Ez a tartózkodás pedig az olvasó felé is irányul. Tartt karaktereinek egyik jellemző vonása, hogy az írónő nem hagyja a velük való azonosulást. Sérelmeik szimpátiát kelthetnek az olvasóban, de morálisan megkérdőjelezhető cselekedeteik, más emberek felé tanúsított magatartásuk taszítóvá is válik. A felnőtt Theo hamisított antik bútorokat árul, átverve ezzel az őt később örökbe fogadó, majd munkát adó régiségkereskedőt, ugyanúgy kihasználva menyasszonyát és annak családját. Tettei már nem magyarázhatók a gyermekkorában átélt szörnyűségekkel, a tragédia során szerzet lelki sérülések csupán teret engedtek korábban is meglévő gyengeségeinek.

A könyv második fele – ahogy a kritikák többségében is rámutattak – elszakad a dickensi vonaltól, és Dosztojevszkij felé kezd közelíteni, azon belül a Bűn és bűnhődés című regényéhez. A Fabritius-festmény újra a történet fókuszába kerül. Egy véletlen folytán Theóra terelődik a gyanú mint az Aranypinty eltulajdonítója. Noha a fiút még mindig erős érzelmi szálak kötik a festményhez, megléte egyre nagyobb terhet jelent a számára. Gyötrődik gyermekkorában elkövetett tette miatt, ezért – Dosztojevszkij Raszkolnyikovjához hasonlóan – retteg a lelepleződéstől, mániákusan próbálva eltüntetni minden jelet, amely a műalkotás rejtekhelyéhez vezethet.

A bűnügyi szál bevitele során a korábban lélektani elemeiben hangsúlyos regény a végén cselekményközpontúvá válik. A történetvezetés felgyorsul, feszültséget teremtve ezzel, és lazítva a könyv monotonságán. Az események nagyobb ütemben követik egymást, és egyre több fordulat jelenik meg a cselekményben. Ez a mintegy műfaji változás fokozatosan simul bele a regény korábbi elbeszélésmódjába, egyes jelenetek azonban így is kizökkenthetik az olvasót.

A történet akkor csúcsosodik ki, amikor Theo ráébred, az Aranypinty nincs többé a tulajdonában, ellopták. Boris ismételt felbukkanásával azonban lehetőséget kap arra, hogy visszaszerezze, és kijavítsa a múltban elkövetett hibát. Megkezdődik a hajsza a festmény után, végigjárva a műkincscsempészek feketepiacát és bűnbarlangjait. Mielőtt a történetszál egyre inkább egy hollywoodi gengszterfilmre kezdene hasonlítani, Tartt visszatereli eredeti medrébe a cselekményt, összekapcsolva a regény egymástól különbözőnek tűnő elemeit. Ezzel mintha a gyermek és felnőtt Theo is egyesülne, elengedve anyja emlékét, és felvállalva a jelenben elkövetett hibáit.

A főhős megtérése a terjedelmes könyv ideális befejezése lett volna. A szerző mégis úgy döntött, hogy az utolsó fejezetben a regény mondanivalójának „fejbe verős” magyarázatával zárja a történetet. „…[M]ég akkor is, ha talán nem mindig örülünk, hogy itt vagyunk, az a dolgunk, hogy kivegyük a részünket belőle [az életből]: átgázoljunk, át a pöcegödrön, és közben tartsuk nyitva a szemünket és a szívünket. (…) Mert ha ennek a festménynek a nyomában szerencsétlenség és feledés járt az idők folyamán… nyomában járt a szeretet is.” – szól ki Theo végszóként az olvasókhoz. Részben igazat adva Wood korábban idézett véleményével, Tartt úgy summázza a nyolcszáz oldalon végigolvasott eseményeket, mint a mesék velős tanulságlevonását.

Wood további állítása, miszerint Az Aranypinty sikere csupán az írónő népszerűgének köszönhető, a könyv elolvasása után sem ítélhető meg biztosan. Tartt epikus regénye a kelleténél sokkal hosszabb, üteme lassú és monoton, ugyanakkor egy komplex, részletesen kidolgozott és érzelmek bonyolult skáláját nyújtó történet. A vélemények megosztottsága talán éppen a regény ezen kettőségéből adódik. Annak eldöntését, hogy a befogadók melyik kritikusi bírálat mellett foglalnak állást, jobb saját olvasási élményükre bízni.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT