Kommunikációval sokat el lehet érni, akár a verbális, akár a nonverbális fajtával. A kettőt nehezen lehet elválasztani, hiszen egy jó hírt, kedves dolgot csakis mosolyogva, derült hangon tudunk közölni. Így érthető, hogy a szomorú, bántó, dühös, aggályokkal teli mondanivalónál már más a mimika, gesztikuláció. Legjobb, ha az üzenet, mondanivaló pozitív hatást gyakorol a társunkra vagy társainkra, akik a dialógusban részt vesznek. A kevésbé jobbik eset az, mikor valamit úgy közlünk, amiből süt a negativitás, a támadás, a kritika. Kit ne érintene ez rosszul? Senkit. Hát persze.

Ez hatványozottan érvényes a vajúdó nőkre, akik életük talán legnehezebb és legfájdalmasabb (bár nem kell hogy az legyen, ennek is megvannak a lehetőségei, hogyan enyhíteni, segíteni a kismamát – de ez más tészta) feladatuk végrehajtásában vannak éppen. Próbálnak kipréselni magukból egy új életet ebbe a fene vad jó világba, miközben az övék éppen új dimenziót vesz. Ebben a folyamatban a kismamáknak nagyon sok támogatásra, pozitív támogatásra, egy jó szóra, bátorításra van szükségük. Hiszen ez számukra életük legemlékezetesebb napja. És igen, emlékezni fognak. A jóra és a rosszra is. Ezért nem mindegy, milyen légkörben, bánásmódban szülnek a nők. Fontos tudni, hogy minden nőnek szülése közben olyan ellátásban, gondoskodásban, bánásmódban kell részesülnie, ami női egészségének védelme mellett nem sérti emberi mivoltát, méltóságát, biztonságban érzi magát, nem pedig kiszolgáltatva. Ez véleményem szerint kommunikációval, információközléssel kezdődik. Utóbbi nemcsak kötelessége a szülészet szakembereinek, hanem joga is a kismamának, hogy egy laikus számára is érthető formában kapja meg az ő és babája állapotával kapcsolatos információkat, vagy a tervezendő beavatkozásokról való tudnivalókat. Ez azért is fontos, mert a megfelelő információellátottság csökkenti a stresszt a kismamában, tisztában van azzal, mi várható, milyen vészhelyzetek léphetnek fel, vagy éppen megnyugszik, hogy a kezdeti nehézségeket orvosolták, és már jól van ő és a baba is. Ki ne emlékezne arra, mikor szorult helyzetében volt olyan ember mellette, aki kellőképpen tudta őt támogatni, bátorítani, mellette állt (nem csak fizikailag)? Mindenki. Hát persze. És akkor miért gondoljuk, hogy egy vajúdó nőnek erre nincs szüksége?! Pont ellenkezőleg! Mai napig él bennem az élmény, tisztán látom a jelenetet, mikor egy anyuka, akinek szülését volt szerencsém végigkísérni, pár hónappal később felkeresett a munkahelyemen, hogy megköszönje, mellette voltam mindvégig és elsőként üdvözölhettem kisbabáját a karomban. Ezt most nem önmagam fényezése miatt osztottam meg az Olvasóval, hanem azért, hogy ilyen hatást tud gyakorolni, ha az ember lánya mellett egy jó segítő van.

Van olyan is, amikor szülés közben a helyes útra kell terelni a kismamát. Lehet az egy helytelen légzési technika, nem hatékony hozzáállás, ill. mikor nem tud magára vagy a babára koncentrálni. Ilyen esetekben fontos, a kritika úgy fogalmazódjon meg, hogy abból a kismama érezze, még így is támogatnak, segítenek, és értem, értünk vannak itt. Igen, egy kritika is lehet pozitív üzenet. Ehhez viszont ügyelni kell a pozitív hangvételű szavak használatára, hogy éreztessük a kismamával, képes önmaga legjobbját nyújtani a születendő babájának, még akkor is, ha életében nem érezte magát ennyire fáradtnak és sebezhetőnek.

Mondanom sem kell, hogy maga a szülés éles stresszhelyzetet jelent a nő számára, amire 9 hónapnyi felkészülési idő áll rendelkezésére a jövendőbeli anyukának. Úgy margóra megjegyezném, hogy mire az ember lánya észhez tér a sokkból, hogy most akkor terhes vagyok, meg a nagyon terhes vagyok tünetetekből, addigra eltelik az első trimeszter (a szerencsésebbek számára). Aztán mire élvezni kezdené és jól kezdi magát érezni, addigra másoknak is szembetűnő lesz a terhes pocak, és jönnek az über-szuper cuki és kedves megjegyzések meg mások rémtörténetei, és fuccs a kismama jó dolgának. Na de a felkészülést mindenhogyan is pártolom! Az, hogy a kismama hogyan küzd meg ezzel az életre szóló nagy helyzettel, függ az ő jellemétől, veleszületett tulajdonságaitól és élettapasztalataitól, és persze a felkészülés alatt megszerzett elméleti, ill. gyakorlati tudástól. A szavak, amelyek a kismama felé irányulnak, bevésődnek emlékezetébe és sokáig ott maradnak. A negatív és pozitív töltetűek egyaránt. Ebből kifolyólag a kismama a szülését megélheti úgy mint egy életeseményt, amikor is a tőle telhető legjobban helytállt, vagy úgy, hogy csalódottságot, kudarcot okozott a körülötte lévőknek és önmagának is, mert nem úgy csinálta a dolgokat, ahogy azt elvárták tőle. Ennek fényében talán nem is olyan gáz, ha azt írom, a szülés alatti kommunikáció, bánásmód, gondoskodás okozhat későbbiekben a kismamánál önvélekedési zavart. Hiszen nem, vagy részben nem úgy történt női mivoltának kicsúcsosodása. Ezért nem mindegy, hova dől a mérleg. Hogy támogató, segítő, építő jellegű kommunikációval erősítjük a nőben önmagába vetett bizalmát, elégedettség érzését, vagy plusz stresszt, feszültséget, önhibáztatást okozunk.

Néha olyan érzésem van, mintha a szülő nők láthatatlanná váltak volna ebben a rendszerben, és még nekik kellene örülniük, hogy a szülésznő, orvos segít nekik megszülni. Félreértés ne essék, minden tiszteletem a szakembereké, hiszen tudom, milyen nehéz helyzetben van az egészségügy. Ezzel annyit szeretnék mondani, hogy a szülés, a születés egy futószalagon végzett munkához kezd hasonlítani, ahol a kismamák a „páson” futók és a szakemberek az alkotók, akik megmondják, mi hogyan lesz, legyen. Valahogy kimaradt a nők önrendelkezési joga, addig a pontig, amíg még van lehetőség várni, más alternatívát kipróbálni, bizonyos beavatkozásokat visszautasítani. Igen, ehhez is joga van a páciensnek. És igen, ezt sokan nem tudják, vagy félnek élni vele, mert mégiscsak a szakember tudja, mit kell tenni. Itt jön képbe az, hogy a kismamák is kommunikálhatják gondolataikat, érzéseiket, kéréseiket a szülészeti osztály személyzete felé, ami természetesen alapból legyen tisztelettudó és kedves. A nemet sokféleképpen le lehet kommunikálni. A kérem, később vitassuk ezt meg, kérem, várhatnánk ezzel egy-két órát, kérem, adna időt dönteni, kérem, ha nem sürgős a válasz, visszajönne később és hasonló mondatok. A beavatkozásokról információt kérni, hogy képben legyen a kismama, ki mit hogyan és miért tervez, ehhez joga van a kismamának.

Írásaimhoz szeretek a valós életből, megélt tapasztalatokból meríteni. Most sem volt ez másképp. Anyukák kisebb csoportját szólítottam meg, korban 27 és 40 év közöttiek, három-, két- és egygyermekes anyák. Legtöbbjük kisvárosi szülészetet választott, de akad köztük olyan is, aki fővárosi, magyarországi és magánkórházban szült. Megkértem őket, osszák meg velem szülésélményüket, azon belül is a tapasztalataikat, kivel ki mikor hogyan kommunikált, milyen reakciókat kaptak kéréseikre, kérdéseikre, hogyan támogatták őket. A szülés minden nő számára egy intim, személyes ügy, és nem mindenkinek egyszerű, kellemes róla beszélnie, így ezúton is köszönöm, és hálás vagyok ezeknek az anyáknak, hogy bizalommal voltak irántam. Első ízben egy háromgyermekes anyuka osztotta meg velem tapasztalatait, aki mindhárom gyermeket más kórházban szülte, így van viszonyítási alapja. Először egy magyarországi magánkórházban szült, ahol a kezelőorvosával összetűzésbe került egy visszautasított terápia okán. Degradáló, megalázó stílusával azt éreztette a kismamával, hogy kárt okoz a gyermekében, mert a javasolt terápia hiánya nagy gondokat okoz a kicsi egészségében. A második szülészeten úgy érezte, azért, mert nem volt fogadott orvosa, magára volt utalva, nem foglalkoztak vele. Harmadik babáját szlovákiai magánkórházban hozta világra, ahol inkább a gyermekágyas osztályon akadt konfliktusa az ügyeletes orvossal, aki nem engedte, hogy kislánya mellett lehessen az első rizikós éjszakán. A következő két szüléstörténet a komáromi szülészethez kapcsolható, ahol az anyuka a covid kellős közepén sürgősségi császármetszéssel szülte meg kisfiát. A szülésznők, szülészorvosok, az aneszteziológus csapat is mindvégig kedvesek, emberségesek voltak vele. Mindenről informálták. A kislánya születése már nem volt olyan kellemes emlék, de inkább az azt követő napok miatt. Az érzéstelenítőt sokadjára sem sikerült beadni, ennek ellenére kedves bánásmódban volt része. A dolgok kellemetlen, negatív része a gyermekágyi osztályon következtek be. Fia esetében – kezdő anyukaként – nem mert szólni, mivel látta a személyzeten, hogy idegesek, feszültek. Nehezen indult el a szoptatás, néha már hülyének érezte magát, amiért nem megy neki. Végül egy csecsemős nővér segített neki. Kislányánál sem nagyon kapott segítséget, hisz második gyerek, tudnia kellene. Egy alkalommal, mikor este az egésznapos sírás és sikertelenség után segítséget kért az éjszakás nővértől, egy „mit tudom én, mi a baja a gyerekének” goromba megjegyzéssel magára hagyták. A hazajövetel napján, mikor az anyuka aggódott, hogy a vizsgálat után zöld utat kapnak-e, a nővér kommunikációjából még a minimális empátia is hiányzott.

A következő történetben adott egy kismama a koronavírus-járvány közepén, akinek van egy gyerekkortól húzódó ortopédiai problémája. Egyetlenegy orvost sem talált, aki érdemben kivizsgálta volna, bíztatta volna, hogy próbálja meg a hüvelyi szülést. Sőt! Olyan gyenge lábakon állt a dolog, hogy a kismama természetesen nem akart kockáztatni, így a programozott császár mellett döntött, amit a mai napig bán. Hogy láthassa a fiát közvetlenül a szülés után, érzéstelenítést kért, nem altatást. Sajnos az nem sikerült – harmadjára sem. Ezek után az altatóorvos nagy sóhajtások és szemforgatások közepette ridegen közölte: „Na anyuka, inkább alszunk!” Gyorsan lezajlott az egész, a kismama azt sem tudta, mi miért történik. Sokáig magát hibáztatta (önvélekedési zavar… rémlik?!). A műtét utáni ellátást, bánásmódot, kommunikációt kifogástalannak minősítette. A gondok a szoptatással kapcsolatos (nem) segítséggel kezdődtek. Mint nőt, aki testileg nem tökéletes, leminősítettek azzal a kijelentéssel, hogy: „Ilyen mellbimbóval soha nem fog tudni szoptatni” – azzal magára hagyták mondván, használjon mellkalapot. Friss sebbel a hasán, nagy nehezen előkotorta a koffer aljából a mellkalapot, közben a babája már nagyon sírt, már az anyuka is, erre még gorombább lett vele a nővér. Igen. Egy olyan időszak kezdetén, amikor a nők a nagy változások, fájdalmak hatására még sebezhetőbbek… Az anyuka kedvesen és tisztelettel érdeklődött kisfia állapotáról, látván, hogy sárga. Erre csak legyintéseket kapott, hogy az normális. Hazaengedésük napján egy másik orvos nagyon kéretlen hangnemben közölte vele, hogy így biztosan nem mehetnek haza. A kicsi meg csak sírt és sírt. A szoptatás nem ment. Végül a terápia után egy kedves szakorvos, aki számára angyal volt a „pokolban”, hazaengedte őket azzal, hogy ha bármi gond van, visszamennek. Emberségesség, kedvesség… rémlik? Otthon, a nyugalomban és a megfelelő segítséggel javult a szoptatás is, amit még két és fél évig folytattak. Ezzel a mellbimbóval soha… rémlik? Ma már kiállna magukért.
Egy másik kétgyermekes édesanya osztotta meg velem röviden tapasztalatait, melyek a szülőszobán még pozitívak voltak. Az orvosok, szülésznők mindkét alkalommal emberségesek, kedvesek, kommunikatívak voltak vele, amiből vajúdó, szülő nőként sokat merített. Nehézségek számára is a gyermekágyas osztályon adódtak, ahol a csecsemős nővérkéktől nem egy számára buta, goromba, sértő, érthetetlen megjegyzést kapott. Ezek megnehezítették az ott töltött pár napot.

Nyers modort, stílust élt meg a következő anyuka is a szülőszobán, egészen addig, míg be nem jutott hozzá a férje a vajúdáshoz és szüléshez. Utána, idézem: „Mintha kicserélték volna a személyzetet.” A gyermekágyas osztályról pedig, az ő szavaival élve alig várta, hogy hazamehessen. Nyers stílusból itt is kijutott neki, ami a „hallgattassa már el a gyereket, maga az anyja”, „a maga gyereke a második legidegesítőbb az emeleten”, „adjon már neki dudlit, annyit sír”, „ha még egyszer meglátom a kicsi szájában a dudlit, kivágom az ablakon” megjegyzésekben nyilvánult meg. Szerinte kész káosz uralkodik az ottani szülészeten, ahol a jobb kéz nem tudja, mit csinál a bal – „mintha nem egy filmet néznének”. A bánásmód, a megélt kommunikáció nem volt rá negatív hatással, el tudta vonatkoztatni magától. Úgy gondolja, a háttérben a kimerültség, az adott orvossal való nem szimpatizálás állhat.

Ez az édesanya kórház-szüzen került kórházba a szülészetre, ahol támogató, segítő, kérdéseit minden alkalommal kedvesen megválaszoló bánásmódban, kommunikációban volt része. A szülés utáni napokban is kedves, segítőkész személyzet ápolta (sürgősségi császár), akinek mindig volt hozzá egy kedves, bátorító szava. Problémái szintén az újszülött osztályon dolgozó nővérekkel akadtak. Első alkalommal, mikor megkapta a babát szoptatásra, egyedül maradt. Annyi instrukciót kapott csupán, hogy forduljon oldalra és szoptasson. Mire felocsúdott az anyuka, frissen műtéti szülése után, a nővérke már el is ment, kérdezni sem volt ideje. Pár perc után, éppen műszakváltás volt, el is vitték tőle a babát, mondván neki pihennie kell. Aztán két napig alig volt vele a kicsi, összesen kétszer fél órát. Az ő babája is sokat sírt az egyik éjjel. Az egyik ügyeletes nővér szó nélkül beadta az ágya mellé a tápot, és kijelentette: „Nincs elég teje, adja neki!” A következő leminősítés „ezzel a bimbóval nem lehet szoptatni” érte, és már vitte is neki a bimbóvédőt. Teljesen egyedül érezte magát, és alig várta, hogy hazamehessenek a nyugalomba.

Hogy ne menjen el a tisztelt Olvasó kedve, szolgálnék egy pozitív történettel is. Ez az anyuka összességében pozitívnak értékelte az ellátást, a kommunikációt a szülésnél, kérdéseire is mindig kapott választ. A személyzet tagjai mind kedvesek és segítőkészek voltak, lehet azért, mert mint írja, épp egy ismerős nővérke volt ügyeletben, és volt fogadott orvosa is, aki mindent nyugodtan, kedvesen, érthetően elmagyarázott neki. A gyermekágyas osztályon érte pár kellemetlenség, pl. kérdés nélkül beletömték a kisbabájába a pótlást, a fürdetésnél semmi edukáció. Ezt egyensúlyozva egy kedves nővér segített neki egy szoptatási problémánál.

Három szülés, két kórház. Az első 12 éve az egyik fővárosi kórházban. Minimum kommunikáció, nulla szülést követő bonding. A szoptatásról való tudnivalókat csak úgy elhadarta a szoptatós nővér, kérdésekre ideje sem maradt az anyukának. Csak a szülés másnapján kapta magához szobára a kicsit, mikor érdeklődött, miért nem lehet vele, a válasz egyszerűen: „semmi baja, örüljön, hogy még pihenhet egy kicsit”. A második 8 évvel ezelőtt ugyanabban a kórházban történt. A helyzet azonban változott, edukáltak, segítették, instruálták őt, kétórás bőrkontaktus szülést követően. Elégedett volt. A harmadik szülés 9 hónapja, egy kisvárosi kórházban. A nőgyógyászati osztályon eltöltött napok rendben mentek, kedvesek voltak, törődtek vele, érezte, jó helyen van. A szülőszobára éjjel 3 órakor került, ahol megtapasztalt egy olyan szülésznőt, aki „egyáltalán nem odavaló”. Erős fájdalmai voltak, fáradt volt, kiszáradt. Az említett szülésznő „folyamatosan letolt, mit szenvedek, a harmadik gyerek már csak kipottyan, és már tudnom kellene, hogy mi van”. Teljes merevség, stressz fogta el őt a bánásmód, kommunikáció miatt. Kiszáradására még egy nedves gézlapot sem kapott… A vajúdás során fel sem ajánlották neki, hogy értesítsenek-e valakit, egyedül és magányosnak érezte magát a nagy fájdalmak közt. A gyermekágyas osztályon sem volt jobb a helyzet. Szoptatásnál – kérésére ellenére – nem kapott érdemben segítséget, fürdetésnél szintúgy. Az érv az volt, ez már a harmadik gyerek, mindent tudnia kell. A gyerekorvosokra viszont jó szívvel emlékszik vissza. Kedvesek voltak, elmagyaráztak neki mindent, illetve időben oldották a baba kezelésével kapcsolatos dolgokat.

folytatjuk…