Az alábbiakban Jeney Éva Nyitott könyv című művének rövid ismertetésére vállalkozom, mivel azt gondolom, hogy nagyon fontos összefüggésekre hívja fel a figyelmet, és a biblioterapeuták egyik alapkönyve.

Jeney Éva műve áttekintést kíván nyújtani a biblioterápia történetéről és elméletéről, valamint jelenlegi állásáról.

A gyógyítás művészete című fejezetben egészen az ókori kultúráig megy vissza, és leszögezi, hogy a nem szóbeli önkifejezést hasznosító terápiákban a hangsúly az alkotás folyamatán és az elkészült művön van, nem az alkotás kiváltotta beszélgetésen. A zene, a képzőművészet és más művészetek viszont hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a beteg (kliens) megszólaljon.

Továbbviszi a gondolatot, amikor megállapítja, hogy a pszichológia is a nyelvi kifejezéssel dolgozik, a biblioterápia viszont abban különbözik tőle, hogy beiktat a kliens és a terapeuta közé egy nyelvi produktumot közvetítő közegként. Jeney ezután rövid összefoglalást ad a biblioterápia és a művészetterápiák történetéről, és eljut egészen a jelenkori magyarországi helyzetig.

A könyv további fejezeteiben nyilvánvalóvá válik saját érintettsége, mégpedig, hogy főként a francia posztstrukturalizmus, és elsősorban Ricoeur narratív identitásának szempontjából fogalmazza meg a biblioterápia lényegét és működési elveit.

Kifejti azt is, hogy meggyőződése szerint csak értékes irodalmi művek fejthetnek ki valódi terápiás hatást. Az irodalomelmélet szerinte világossá, értelmezhetővé teszi a gyakorlat történetét. „Megmutatja az irodalmi gyógyászat helyét a pszichoterápiák és a nevelés között.”

A biblioterapeuta elsődleges dolga pedig az, hogy „áttekintése” legyen a dolgokról, vagyis, hogy meglássa az összefüggéseket az irodalomban, a könyvek között, amelyeket az emberek „egyéni” könyvtárukban (a bennük élő, közös képzeteket is tartalmazó, emléknyomokból és saját értelmezésekből álló, belső könyveik tárolására alkalmas hely), a „kollektív” könyvtárukban (amelyekben az ún. fedőkönyveket tárolják, valamint pótkönyveket, amelyekkel egy beszélgetés során a valódi könyveket helyettesítik), és a „virtuális” könyvtárukban (fantomkönyvek, amelyeket a bennünk élő belső könyvek és fedőkönyvek alapján hozunk létre) tárolnak.

A biblioterapeuta tehát olyan, mint „a hagyományos kánon megőrzésére és terjesztésére szolgáló intézmény, de kánonjának nyitottnak kell lennie”. Feladata a kutatóéval rokon: válogatnia kell a művek közül, nemcsak irányítania kell a foglalkozást, hanem esettanulmányokat is kell készítenie. Mivel az irodalmi kánon változó, állandóan szükség van a felülvizsgálatra is. Ez a gondolat számomra nagyon fontos, mivel éppen az említett kutatási területen, a nőirodalommal kapcsolatban a kánon sokfélesége, kitágítása és nyitottsága az egyik alapvető szempont.

Azt gondolom, hogy ez a biblioterápiában is ugyanolyan fontos kell hogy legyen, mert így újabb és újabb művek kerülhetnek a terapeuta látószögébe, amelyeket esetleg a hagyományos kánon kizárólagos megtartásával nem venne figyelembe, és így saját munkáját és a csoporttagok önismereti munkáját is leszűkítené. „A kánonban elfoglalt hely, mint egy belső minőségellenőr védelmezi a művet, a műben megjelenő érték pedig segíti az irodalomterápia résztvevőit.”

Jeney szerint nagyon fontos szempont még az értékközpontúság: az az értékes irodalmi mű, amely többféle olvasói elvárás és igény kielégítésére alkalmas, tehát rétegezett és többértelmű.

Az olvasó olvasó című fejezetben a szerző magát az olvasó fogalmát járja körbe különféle elméleti művek alapján. Leírja Umberto Eco mintaolvasóját, aki „a szöveggel együtt keletkezik, de szabadságát is a szöveg korlátozza”. Ricoeur implikált olvasója a mű elolvasása után teremti meg a szerző fogalmát is. Itt visszaköszön Roland Barthesnek a szerző haláláról megfogalmazott gondolatmenete, mely szerint a szerző ismerete behatárolja a szöveg értelmezését. Wolfgang Iser viszont tovább megy, amikor azt is leszögezi, hogy nincs befejezett műalkotás: minden irodalmi szöveg tartalmaz hiányosságokat, olyan üresen hagyott helyeket, melyeket az olvasónak kell kitöltenie, konkretizálnia, az esztétikai értéket pedig a műalkotás és az olvasó találkozása hozza létre.

Stanley Fish megalkotta az „értelmező közösség” fogalmat – ahány olvasó, annyi olvasat! Az irodalmi kommunikáció során az olvasók nem kiolvassák a műből a jelentéseket, hanem értelmezői stratégiákkal megteremtik, azaz a szöveg tulajdonképpen csak felhívás a stratégiák létrehozására. Tulajdonképpen az irodalomterápia is ezt teszi – az olvasottakra adott egyéni válaszokra építi stratégiáját, módszerét. A pszichoterápia és az irodalomterápia közötti legnagyobb különbség pedig az, hogy a mű végig a résztvevő kísérője, terapeutája marad. Jeney kiemeli, hogy irodalomterápiás szempontból nem is annyira a címzettként odaértett (implicit) olvasó a fontos, hanem az odafordulás mozzanata!

A következő fejezetekben ezt a gondolatmenetet folytatva kifejti a narráció és a narrált, az elbeszélő és a címzett közötti kapcsolatot is, valamint szól a különféle szövegek más-más terápiás hatásáról.

A terápia olvasóra tett hatásaira több fejezetben is kitér. Ezt a kérdést röviden összefoglalva talán így lehetne leírni:

1. Minden terápiának az a célja, hogy a hiányosságoktól, cselekvésképtelenségtől, kényszerektől, egyszóval a negatív tartománytól megszabadítsa az embert úgy, hogy önmaga kulcsát adja a kezébe: az alkotás tág értelemben vett lehetőségét.
2. Az egyén élete egyszeri ugyan, de olvasott világokban újabb életlehetőségeket nyerhet. Ahány embertársunkkal időtársként összeidőszövetkezünk, annyi embert érünk (Odo Marquard: Idő és végesség)
3. Az átélt, jelentésteremtő olvasás: az olvasmány hatására felerősödik benne valami, ami megvolt benne – ez az egyéni egzisztenciális olvasat legfőbb értelme.
4. A kettős tudat fogalma: egyszerre vagyunk jelen a valós és a képzeletbeli világban.
5. Jellem, karakter, személyiségfejlődés: (Bahtyin: fejlődésregény-tipológia)
6. A fiktív figurák keltik életre azokat a lehetőségeket, átéléseket, amelyek mindennapi kapcsolatainkban, mások életéből mindig rejtve maradnak előttünk. (Ortega y Gasset)

Az irodalomterapeuta feladatáról, felelősségéről is fontos következtetéseket von le a szerző például az Előítélet és körkörösség című fejezetben, ahol Gadamer elméletéből kiindulva nyújt kapaszkodót a vezetőnek. Gadamer szerint minden megértést teljes lényünkkel, előzetes tudásunkkal, élményeinkkel, tapasztalatainkkal hajtunk végre. Az előítélet is ide tartozik, amelyet nem megszüntetni, hanem tudatosítani kell.

A folyamatos rékérdezés és a szöveg iránti nyitottság az értelmező dolga. A terapeutának többszörös értelmezést kell megvalósítani: nyitottnak kell lennie a szöveg és a csoporttagok értelmezéseire, és rákérdezni is képes legyen ezekre. A szövegértés és az önmegértés is csak a folytonos ismétlés és újraértékelés végtelen folyamataként képzelhető el.

Bartos Évát idézi, aki szerint fontos a „támogatott befogadás”: a tudatosan kiválasztott művek irányított befogadása.

A következő fejezetben magyarázott narratív identitás fogalmát Jeney szerint mintha egyenesen arra találták volna ki, hogy a biblioterápia magától érthetőségét és létjogosultságát példázza: hogyan lehet önazonos valami, ami változik? Jeney szerint a biblioterápia alapvetése az lehet, hogy „a személy változásai időbeliségének mozgásai és az olvasás értelmezési, elbeszélői folyamatában valósulnak meg.”

„Önmagunk maradhatunk anélkül is, hogy ugyanazok maradhatnánk, mint akik voltunk (…) minden átalakulás, amelyen életünk során keresztülmegyünk, egyetlen egységes történet keretei között elbeszélhető.” (Tengelyi L.: Élettörténet és sorsesemény). A traumatikus élményekre is kitér itt Jeney, mivel a trauma egy törés, elmondhatatlan történet, kihagyásos történet, amely esetében el kell kerülnünk, hogy „újabb erőszakot kövessünk el” a trauma katartikus felidézésével. A traumás emlékek elbeszélései némafilmekhez hasonló pillanatképekhez hasonlítanak, ezeket kell a terapeutának értelmezni, a pillanatképből mozgóképet, a némafilmből hangosfilmet, ehhez kell hozzásegítenie a klienst, hogy újra önazonossá tudjon válni.

Egy másik fejezetben nagyon fontos szempontként kitér Jeney a kliens és a terapeuta közti párbeszédes viszony fontosságára. A beszéd – olvasás – beszéd a biblioterápia alapja, ezen belül pedig állandó, sokszoros dialógus folyik a mű – terapeuta, mű – olvasó, terapeuta – olvasó körben. Az eddigi gondolatmenetekhez kapcsolódva a szerző kijelenti, hogy a személy identitásának és moralitásának egyaránt feltétele az, hogy életeseményeiket egységes narratívában tudjuk elhelyezni. Éppen ebben segíthet az irodalom, amely érzékletesen megjelenített példákat kínál arra, hogyan lehet egészen eltérő mozzanatokat egységben látni. Így minden irodalomolvasás egyben önéletírás és önmagunk felépítése is. (Kamarás I. nyomán).

A csoportos foglalkozásokon kialakuló „élményközösség” többletet képvisel az egyéni foglalkozásokhoz képest, és megfelelő irányítással a tagok egészséges képességei felerősödhetnek és összeadódhatnak a kommunikációban.

Jeney kötetének gyógyító fordítással foglalkozó fejezete is figyelmet érdemel, hiszen a fordítás mint kreatív írás vagy művészetterápia is hatásos lehet, mint ahogy ezt a szerző példákkal is illusztrálja.

Személyes megjegyzésként ehhez annyit tennék hozzá, hogy fordítóként és könyvkiadóként is nagyon fontosnak tartom ezt a szempontot, és a fordítók munkáját figyelemmel kísérve magam is meggyőződtem a működéséről. Ajánlom a könyvet mindazok figyelmébe, akik a biblioterápia irodalomelméleti megalapozottságának kíváncsiak.

(Jeney Éva: Nyitott könyv. Irodalom, terápia, elmélet. Balassi Kiadó, Budapest, 2012)