A mese diák koromtól kezdve irodalmi műfajként és az utóbbi években önismereti terápiás (irodalomterápiás) szövegként is izgatott. Néhány izgalmas szempontját ezúttal három könyv rövid elemzése alapján szeretném bemutatni. Az első Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, mert ez a könyv már egyetemista koromban is magával ragadott, akkoriban az egyik álmom az volt, hogy mesekutatással fogok foglalkozni. Ebből sajnos azóta sem valósult meg semmi, de most talán valamennyire vissza tudok térni kicsit más szempontból a mesékhez.

Mivel alapvetően feminista irodalomkutatással és elfelejtett nőírók életének és műveinek kutatásával foglalkozom, Verena Kast és Madonna Kolbenschlag könyve is már régebben a kezembe került, hiszen a férfi és női szerepekkel, azok különféle szempontú magyarázatával és aspektusaival dolgoznak.

Ebben a dolgozatomban szeretném röviden áttekinteni azt, hogy miben egyezik és különbözik a három szerző szakmai véleménye és felfogása, és azt gondolom, mindhárom művet továbbgondolva sok szempontból segíthetik a biblioterapeuta munkáját, elsősorban a női és férfi szerepek sokféleségének és a szabad választás lehetőségének felismerésében.

A fentiekben már említett három művet szeretném nagy vonalakban összehasonlítani abból a szempontból, hogy milyen módszerekkel és elméleti eszközökkel közelítenek a női és férfi szerepek feldolgozásához, és hogy ebből mit tudunk kamatoztatni az irodalomterápia során úgy, hogy a férfiak és a nők egyenrangú félként jelenjenek meg, miközben specifikus problémáik megoldása is „színre kerüljön”.

Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy a feldolgozás nem lehet teljes, ugyanis a mesepszichológia, a meseterápia és a mesék irodalomelméleti feldolgozása további kutatók és műveik elemzését is megkívánná, akikkel ebben az esetben nem foglalkozom. Röviden ismertetem Antalfai Mária néhány gondolatát, de például Boldizsár Ildikó Metamorphoses Meseterápiájával itt nem foglalkozom, mert másféle megközelítést képvisel, és egy nagyobb lélegzetű dolgozatot igényelne, ha az ő terápiáját is szeretném egybevetni az előbbiekkel.

Kezdem tehát éppen Antalfai Mária gondolataival, amelyekkel saját munkáját jellemzi: „A mese az ösztönenergiákat és archetipikus viselkedésmintákat képpé transzformálja. Így összekötő és átformáló szerepet tölt be a belső és a külső világ között. A mese szimbolikus világa jelzi a valóságban megélt problémáink és komplexusaink gyökerét.” Saját módszerén, a „Kincskereső meseterápián” az ember belső értékeinek felfedezését és megvalósítását érti. Célja az önmagunkra találás, önvalónk, mély-magunk megtalálása, belső hangunk meghallása, Erich Fromm megfogalmazása szerint: „Az általunk alakított külvilág a belső világ szimbóluma, lelkünk és szellemünk szimbóluma.”

Antalfai szerint a mese az emberi alkotóerő egyik spontán megnyilvánulása. A mesék, mondák, mítoszok a lélek működésmódjáról adnak jelzéseket: – megkísérlik az alaktalant formába önteni – a kimondhatatlant a szimbólum segítségével kimondani, – a káoszt néven nevezni. A mese fellebbenti a fátylat a „való világ” színpadáról, amelynek működtetői tudattalan világunk királyai, királynői, sárkányai, boszorkányai, tündérei, mesebeli állatai – az archaikus pszichés struktúrák. Az archetípusok bemutatásán keresztül foglalkozik a női lélekkel is, viszont ez a hagyományos jungi értelemben teszi, amely a női és férfi szerepeket bináris oppozícióban helyezi el.

A mese hatással van a jellemfejlődésre is, így például a mértékletesség – nagyravágyás – igénytelenség összefüggésében beszél a Halász és a felesége című meséről. Verena Kast ugyanezt a mesét szintén a jungi férfi és női archetípusok felől közelíti meg, nagy hangsúlyt fektet azonban arra, hogy ne a férfi és a női oldal közötti különbségekre koncentráljunk, mert akkor a bűnbakkeresés csapdájába esthetünk, és nem látjuk meg, hogy a férfi és a nő milyen kapcsolatban áll egymással. A központi kérdés tehát számára a birtoklás és a kapzsiság, amellyel a házastársak beszűkült, szomorú, élettelen élethelyzetüket kompenzálják. A fő hangsúly tehát Kast szerint nem azon van, hogy melyik szerepet játssza a férfi és melyiket a nő, hanem az, hogy megkeressék azt a harmóniát, amelyben partnerként együtt tudnak élni. Könyvében megjegyzi: „A jungi lélektani iskolában szimbolikus történetnek tekintjük a mesét, amely általános emberi problémákat és lehetséges megoldásokat jelenít meg. A mese mindig valami olyan dolgokról szól, amely az élet folyamatát veszélyezteti – többnyire ez a mese kiinduló helyzete – és azt mutatja meg, hogy milyen fejlődési út vezet ki ebből a problémából – egy új élethelyzetbe.” Kast szerint viszont azt is megmutatja, amikor már nincs kivezető út, vagyis az a kapcsolat végét jelenti. A mese feldolgozásával minden résztvevő felszabadul a „varázslat” alól, és tovább tud lépni életében.

Antalfai a női lélek fejlődését életkortól függően alapstruktúrákra is felosztotta: Koragyermekkortól serdülőkor végéig tartó fejlődési szakaszok a mesék tükrében.

Az átmeneti kor fejlődési állomásai a nőknél (mesei alapstruktúrák):

1. Holle anyó típusú mesék (kb. 11-13 év) – Szolgálat: az én alárendelése, empátia fejlődése, anyáról való leválás
2. Hófehérke típusú mesék (kb. 13-16 év) – Inkubációs időszak, belső világ felfedezése, partnerideál
3. Napleánya típusú mesék (kb. 16-19 év) – Külső ragyogás, a külvilág meghódítása, az apáról való leválás
4. Vadrózsa típusú mesék (kb. 19-22 év) – Leválás a családról, szembefordulás az adott korral, kívülről nézi a világot
5. Világszépe típusú mesék (kb. 22-25 év) – A női identitás kiteljesedése. Férfiaknál a hős archetípus időszaka
6. Szendile típusú mesék (kb. 25-éves kortól) – A menyasszony archetípusa: érzelmek, empátia, intimitásképesség

A mesék felosztása a lányoknak és fiúknak megfelelő mesék csoportjaira véleményem szerint nem túl szerencsés, mert így éppen azokat a nemi sztereotípiákat erősítjük, amely adott esetben egy kislány vagy kisfiú lelki fejlődését gátolja.

Ide kívánkozna még Marie-Louise von Franz: Női mesealakok című tanulmánykötetének említése is, amely előadásainak írott változata, amelyeket a zürichi C. G. Jung Intézetben tartott. A szerző elmondása szerint „céljuk az volt, hogy a hallgatók felismerhessék: mennyire összefüggenek a gyakorlati élettel azok a mesemotívumok, amelyeket C. G Jung archetipikus képekként jelöl meg; mekkora sorshatalomként érvényesülnek az archetípusok az egyén életében, s hogy ismeretük által mennyivel jobban meg lehet érteni a páciensek álmaiban felbukkanó archetipikus motívumokat.” Franz kutatásait és elemzéseit Antalfai Mária is felhasználja meseterápiájában, hiszen megfelel jungi irányultságának.

Bruno Bettelheim pszichiáterként lelkileg súlyosan sérült gyerekekkel foglalkozott, és terapeutaként azt tekintette legfőbb feladatának, hogy új értelmet adjon életüknek. Munkája során arra a következtetésre jutott, hogy a gyerekeknek nem lenne szükségük ilyen segítségre, ha úgy nevelnék őket, hogy értelmét lássák életüknek. Ennek a legmegfelelőbb módja a szülők által átadott kulturális örökség: a népmesék, amelyek egyaránt alkalmasak nyilvánvaló és rejtett jelentések közlésére.

Az emberi személyiség pszichoanalitikus modelljéből kiindulva Bettelheim leszögezi, hogy a mesék fontos mondanivalót hordoznak a tudatos, tudatelőttes és tudattalan tartalmak számára, és mindig a gyermek valóságos lelki és érzelmi színvonalán fejtik ki hatásukat, legyen a probléma narcisztikus csalódás, ödipális komplexus vagy testvérféltékenység. Szimbolikus formában mutatják meg, hogyan küzdhet meg a gyermek az egzisztenciális problémákkal, az élet nehézségeivel, és teszik ezt egyértelműen, leegyszerűsített szituációkban. A mese jövőre orientált, és rávezeti a gyermeket a tudata és a tudattalanja számára egyaránt érthető módon, hogy lemondjon infantilis függőségi vágyairól, és önálló életet alakítson ki.

A mese pszichológiai hatását csak azért tudja kifejteni, mert igazi műalkotás, Bettelheim ki is fejti, hogy a gyermekek számára írt, modernnek tartott mai mesék nagy része túl didaktikus és direkt módon fogalmazza meg mondanivalóját, ezért a gyermekek, különösen a kisgyermekek számára nem alkalmas arra, hogy segítsen nekik. A népmese az egyetlen olyan műfaj, amely utat mutat a gyereknek, hogyan fedezze fel identitását, és hogyan találja meg helyét az életben, ráadásul még azt is elmondja, hogy milyen tapasztalatokra van szüksége jelleme továbbfejlesztéséhez. Nem szabad viszont, hogy elmagyarázzuk neki, miben segít a történet, mert tudatos szinten ez árthat neki, nyomasztó lehet, hogy a felnőtt belelát titkos gondolataiba. A gyermek varázslatigénye ugyanis egészen a pubertáskorig animisztikus. A gyermeknek externalizálnia kell belső folyamatait, ha meg akar birkózni velük, pl. ödipális vágyát, hogy az apjával vagy az anyjával saját gyereke legyen – babázik…, de ezeket a tudattalan feszültségeket nem szabad, hogy a felnőttek tudatosítsák bennük, mert az zavart, félelmet okozhat benne. Fontos szerepet töltenek be például a természetünk kettőségének megszüntetésére irányuló mesék, testvérmesék: az Őztestvér, a tengerjáró Szindbád és a teherhordó Szindbád meséje. A két legnehezebb fejlődési válság a ki vagyok én? – az én integrációjának kérdése és a szülőkről való leszakadás.

A freudista és jungi értelmezések után pedig lássunk egy olyan könyvet, amely a kultúrakutatás, a társadalmi nemi szerepek kritikai vizsgálatának módszereivel gondolja újra a mesék szerepét életünkben. Madonna Kolbenschlag: Búcsúcsók Csipkerózsikának című könyvében feltárja, hogyan kódolódik bele kultúránkba a nemiség – a társadalmi nemi szerepek, amelyek sztereotip szerepfelfogáshoz vezetnek, és hogyan értelmezzük a nőiesség és férfiasság kódjait.

„Sok dolog, amely szerint élünk, és a természetnek vagy a sorsnak tulajdonítunk, valójában egy mindent átható kulturális mitológia.” – írja a bevezetőjében. Könyvében hat ismerős tündérmesét mutat be, amelyek tükörként működnek, és eszközül szolgálnak a nők tapasztalatainak értelmezéséhez.

A hat tündérmesén keresztül bemutatja a női élet különféle aspektusait, amelyek tulajdonképpen a társadalmi nemi szerepek által meghatározott ún. hagyományos nemi szerepek megfelelői. A Csipkerózsika, a Hófehérke, a Hamupipőke, az Aranyfürtöcske, A Szépség és a Szörnyeteg, A békakirály című mesékben egy-egy olyan társadalmi szerepet jár körül, amelyek természetesként, természetes elvárásként léteznek a nők életében, és amelyeket ezek a mesék folyamatosan megerősítenek. Csipkerózsika a nők szellemi-lelki helyzetének metaforája, akik el vannak vágva az önállóságtól és a transzcendenciától, az önmegvalósítástól és az etikai képességtől. Mint ahogy Csipkerózsikát, a társadalom a nőket is „sövénnyel”, azaz egy sor olyan nőiesnek tulajdonított érdeklődési körrel különíti el, mint a vallás, a művészetek, az otthonteremtés, az egészség, a tanítás. Érdekes Kolbenschlagnak a nők helyzetéről bemutatott képe abból a szempontból, hogy a 19. században hogyan alakult ki véleménye szerint az amerikai nő társadalmi szerepe, amely hasonló az európai nő korabeli szerepváltozásaihoz. Véleménye szerint az iparosodás kezdetével és az otthoni és nyilvános élet közötti egyre növekvő elkülönüléssel szükségessé vált a férfiak és a nők számára kialakított „külön szférák” elve. Így alakult ki az, hogy amiről a férfiak lemondtak, annak vált a nő őrzőjévé: a kulturális és vallási értékekéé, ami létrehozott egy illúziót a nők szellemi-etikai képességeiről.

Kolbenschlag elemzése sok valódi társadalmi problémát felvet, és próbál elemezni a nők helyzetén belül, legyen az a fizetség nélkül elvégzett vagy „önkéntes”-nek nevezett női munka, a női szocializáció problémaköre (a családi nevelés, az iskola, a vallás), a külvilág és a családi élet ellentéte, az anyaság idealizálása stb.

Ez utóbbi például nagyon jól alkalmazható lehet a biblioterápiában. A Hófehérke és árnyéka című fejezetben az anya és lánya közötti viszony ambivalens mivoltát elemzi. Az anyaság mítoszát elemzi, amely a társadalom számára fontos, mert ezzel is irányítani tudja a nők életét. Az anyákban – mivel ez a mítosz elvárja tőlük, hogy tökéletesen megfeleljenek az anyaszerepnek, amely lezárja előlük a többi társadalmi szerepet – hiányérzet alakul ki. Mivel „kint”, a társadalomban nincs hatalmuk, ezért azt a családon belül gyakorolják. A szerző a mexikói feleségek személyes megfosztottságáról beszél, akik önálló életüket fel kell, hogy adják a házasságkötés után. Ezért minden energiájukat és vágyukat az anyaság hivatásába ölik. A kutatások szerint az anyák arra kondicionálják gyerekeiket, hogy „hűségesek” maradjanak anyjukhoz. De ugyanezt állapították meg az amerikai anyáknál is, aki szintén feltételhez kötik a szeretetüket. Ez a jelenség fokozódik az anya-lánya viszonyban, vagyis az első jelek, amiket a lány megtanul az anyja viselkedéséből kiolvasni, az ambivalencia jelei arról, hogy milyen nőnek lenni. Így alakul ki a lányokban a női léttől való félelem. Mivel a kisgyerek elsősorban anyjával tölti idejét, úgy épül fel a lányok lelki alkata, hogy élvezzék a szimbiózis biztonságát, és féljenek az elválás traumájától. Így történik meg az, hogy kettészakítjuk az anya alakját: a jó anyára és a gonosz mostohára – ahogy a tündérmesékben megjelennek.

Bettelheim a mostoha és Hófehérke szépséggel való harcát a narcisztikus tulajdonságok megjelenéseként kezeli, Kolbenschlag itt kimutatja, hogy bár a nőket gyakran narcisztikusnak titulálják, az önmagukkal való foglalkozásuk sokkal inkább önmaguk miatt való szorongásként írható le, nem pedig valódi önközpontúságként. Itt utalhatunk Naomi Wolf: A szépség kultusza című könyvére, amely azt elemzi, hogyan tartja hatalmában a nőket a szépségipar a reklámipar segítségével, és milyen módon kényszeríti őket vissza újra és újra „hagyományos” szerepeikbe, és hogyan alakítja ki bennük azt a megfelelési kényszert, amely a „tökéletes” – elérhetetlen – külső elérésének vágya.

Kolbenschlag annak ellenére, hogy nagyon pontosan megfogalmazza a női lét problémáit, amelyek a társadalmi nemi szerepek hierarchikus szerkezetében rejlenek – ő ezt így nem írja le. Néhány helyen egyenesen elutasítja a feminizmus által javasolt megoldásokat, és saját, vallási meggyőződése alapján kialakított – és helyenként vallásfilozófiai érveléssel bizonyítani kívánt – megoldásokat javasol. A nőnek le kell vetnie a női szocializáció mérgezett rétegeit – keresse az androgünián keresztül a lelki érettséget és a teljességet – írja. Az androgünia a szerző felfogásában azt jelenti, hogy az alkotó én érdekében feladjuk a sztereotip női szerepeket. A szexualitás túlértékelésére hívja fel a figyelmet, és a homoszexualitást és a leszbikusságot is a sztereotip női és férfi szerepekből való menekülés egyik formájának tartja. Sőt, kijelenti, hogy a nemváltási műtét is ennek a „határváltásnak” a mellékterméke, sőt az androgünia kifejlődése a homoszexualitás csökkenéséhez vezet.

Kobelschlag könyve fontos irodalom a mesék bibiloterápiás felhasználásához, mert másféle szempontot képvisel, mint a tisztán freudi, jungi alapú vagy metaforikus, misztikus jelentéseket kutató elemzések, mert behozza a szociális és a társadalmi nemi szerepek meghatározottságát. Érdemes azonban a feminista kultúrakutatás tudományos szempontjait figyelembe véve kritikus szemmel tekinteni rá.

Végül pedig Verena Kast szavaival élve: „Bárhogy is küzdünk a mesével, a benne elrejtett kincsnek csak egy része tárul fel előttünk, a többi azonban rejtve marad, és mindig újabb értelmezési próbálkozásokra ösztönöz bennünket.”

Felhasznált irodalom

Bruno Bettelheim: A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek, ford. Kúnos László, Gondolat, Budapest, 1985.

Verena Kast: Férfi és nő a mesében. Lélektani értelmezések. Ford. Oláh Zsuzsanna, Euroadvice, 2002.

Madonna Kolbenschlag: Búcsúcsók Csipkerózsikának (szerk. Nagy Bea, Séllei Nóra), ford. Görömbei Réka, Kandra Zsuzsa, Pázmándi Krisztina, Puszta Zsófia, Séllei Nóra, Szabó Tamara, Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999.

Marie-Louise von Franz: Női meselakok, ford. Bodrog Miklós, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1992.

Naomi Wolf: A szépség kultusza, Csokonai Kiadó, 1999.

A mese híd szerepe (szerk. Szávai Ilona), Pont Kiadó, Budapest 2017.