– Anya! Anyaaaaaaaaaa! Aaaaaaaaaaaaaaanyaaaaaaaaaaa! – a csendes kis gardróbszoba menedéknek gondolt falai türelmetlenségtől toporzékolva árultak el, és pofátlanul visszaröhögtek naiv elképzelésemre, hogy pár percre egyedül maradhatok. – Meditálok! – válaszoltam kicsit ingerültebben a megszokottnál, és magamra húztam belső világomat, amiben

– Diácska, drága! – az egyetlen élőlény a földön, aki tudom, hogy nem smúzol, ha így szólít, a bejárónőm. – Tessék már elköteleződni, mert én ezt nem bírom, hogy maga mindig olyan határozott. – Nem, nem köteleződünk el, mert az