– Diácska, drága! – az egyetlen élőlény a földön, aki tudom, hogy nem smúzol, ha így szólít, a bejárónőm. – Tessék már elköteleződni, mert én ezt nem bírom, hogy maga mindig olyan határozott.

– Nem, nem köteleződünk el, mert az elköteleződés fókuszvesztéssel jár. És ha elveszítem a fókuszomat, akkor nem megy az üzlet, ami magát is és engem is eltart. Hát ilyen egyszerű… Amíg nem vagyok elkötelezve, addig maga velem mindennap találkozhat, mert van munkája, és Diácskának szólíthat. Különben vasalhatna férfiingeket is, súrolhatná a körbehugyozott vécéket és kergethetné a fél pár zoknikat a lakásban. Nem elég ez magának otthon? Itt van lazac, Coco Chanel parfüm, és közben hallgathatja Andrea Bocellit Blue Ray lejátszón, miközben az ablakaim nyomógombra nyílnak, és még ahhoz sem kell vennie a fáradságot, hogy összeírja, mit kell venni, mert a hűtő adja a listát. Aranyélet, Mikikém, aranyélet, hogy ki a tulajdonosa mindennek papíron, az csak egy jelzésértékű kivonat, mert a haszonélvezője maga is.

Sosem értettem, miért ragaszkodnak emberek kifejezésekhez, miközben élvezhetik a helyzetek kínálta előnyöket. Amikor nem volt pénzem, a piacon a kofák mindig adtak a portékájukból, a sajátomnak tekintettem minden egyes banánt, fürtös, nagy szemű szőlőt; élveztem az ízeket és a formákat, csippentettem a gyümölcsökből, pedig nem is voltak az enyémek, de ott voltam, és hagyták, én meg vegetáriánus lettem. Pedig élvezhetném a véresre sült steakeket, az eredeti argentin marhát és a francia csigát vagy bármelyik páncélos puhatestűt. Ehhez képest répát ropogtatok, mindig van nálam banán és frissen préselt salátalevet iszom.

Ja, hogy Miki? Ő ragaszkodik hozzám, nem én hozzá. És húsz év után tudunk egymásról annyi mindent, hogy ez most már örökérvényű kapcsolat. Én tudom róla, hogy Miki a fiúkat szereti és néha kettővel is csinálja egyszerre. El szokta mesélni, én meg nem botránkozom meg rajta. Aztán azt is tudom róla, hogy görbe neki. Úgy felfelé hajlik, kunkorodik a vége. Ezt Miki cikinek találja, én csak nevetni szoktam, amikor elmeséli, milyen kellemetlen intim helyzetben felvállalni. Mondom neki, hogy ez olyan, mint a lógó mell vagy az elálló fül, rá se rántson, de Miki hiú és hajthatatlan. Ideragadt, és húsz éve az egyetlen férfi, akivel megosztom a titkaimat. Nem az a pletyizős típus. Cserébe viszont viszem magammal a Seychelle-re, a Maldívra és a Bahamákra minden évben kétszer. Ő az én ártalmatlan testőröm, aki mindig tudja, mikor kell lekopni, és tudja, hogy mikor van rá szükségem. A magázódás nálunk hagyomány, a távolságtartás miatt és a miheztartás végett. Mégiscsak én vagyok a főnöke.

– Mi ez a nagy lelkizés, Miklós? Eddig jó voltam facéran, most már minek elköteleződni?

– Hát csak, mert ha magának nem kell az a csinos fiatalember, aki néhanapján megfordul itt, akkor én szívesen megismerkednék vele közelebbről.

– Mindig ez megy. Ha már a levetett ruháimat nem hordhatja, gondol egyet, és le akarja velem vetetni az egyetlen kiegészítőmet, amit szívesebben hordok bármilyen ékszernél. A húsz év alatt egyetlenegyszer volt, hogy telibe talált. Reggel volt, én kielégülten mentem ki a konyhába kávét főzni, amikor megláttam drága bejárómat és a még nem bejáratott – és mint kiderült, soha be nem járathatott – alkalmi partneremet, ahogy egymás szemébe néztek. Azt hiszem, egész nap rosszul voltam, és megittam egy üveg tekilát. Miki megnyugtatott, hogy nem gondolták volna, hogy egymásba szeretnek, a srác nem gondolta volna, hogy meleg, én meg nem gondoltam volna, hogy ebben a kisvárosban kifogom az egyetlen látens buzit, aki amint kilép az ágyamból, beleesik a bejárómba.

Bejáróm. Mégse mondhatom azt, hogy bejárónőm, mert nem transzvesztita. Ránézésre igazi férfi. Sportos, ápolt, divatos, jóképű. De a füvet az istenért se nyírná le. Imád főzni és mindent, amire nekem nincs időm. Reggelente, amikor megérkezik, és frissen borotváltan, hajzselé és parfüm keverékét hozva magával lerakja a pultra a friss gyümölcsöket, el szoktam ábrándozni az élet kegyetlenségén. Ez az én reggeli szadomazo játékom. Mikin megedződtem, a megközelíthetetlen macsómon, akivel jókat lehet röhögni, érti a dörgést és nem cseszeget kötelező szexszel. Mos, főz, porszívózik, és leviszi a szemetet, rendet rak az asztalomon, tudja a ruháimat kezelni, és nem aggódom a sminkcuccaim miatt. Nem aggódom, ha cipekednie kell, egyszemélyes biztonsági őr és hárító. Én pedig őrzöm őt a kisváros csámcsogása elől, meghallgatom, segítem, és néha elküldöm melegebb égtájakra.

– Miki! Őt békén hagyod! Megértetted?

– Igenis, nagyságos asszonyom! Kérése számomra parancs. De a szívnek nem lehet parancsolni… Mert ha az uraság belém szeret, majd nézhet nagyokat.

A bal lábával erőltetetten hátrarúg, a kézfejét a homlokára teszi, és a fejét hátradönti, mint egy primadonna.

– Na, mars a dolgodra, mert kiborítasz.

És tudom, hogy ilyenkor bemegy hajtogatni a gardróbba, és újrarendezi a ruháimat, ez az ő könnyed kis bosszúja, hogy amikor rohannom kell, semmit se találjak meg.

Miki hozzátartozik az életemhez. Szokott olyat is csinálni, hogy bejelenti:

– A nagyságos asszony most nem ér rá. Azt üzeni az uraságnak (az lehet a postás is), hogy fáj a feje. Kérem, hagyja itt látogató kártyáját, és amint jobban lesz az Úrnő, azonnal jelentkezik.

Amikor ezt először előadta, azt hittem, megölöm, mert egy közüzemi óraleolvasó nem nagyon értette, mire megy ki a játék. Aztán megszokták. Megszokta a kertész, a szomszéd, a fiam, a postás és a villanyóra leolvasó.

– Miki, kedves, este későn érek haza, nekem ne készítsen vacsorát, viszont három levelet el kéne vinni a postára, és útközben álljon meg a tisztítóban, pecsétes lett a kis bézs kosztümöm. És csomagoljon be a kis bőröndbe három napra, átrepülök Milánóba a hétvégére. Ki kell szellőztetnem a fejemet. Laza, sportos, kényelmes ruhákat pakoljon be, nem lesz semmi dísz megjelenés. Csak olyan shoppingolós, múzeumos, Bergamós hétvége.

– Igenis, Asszonyom! Óhajt még valamit?

– Igen. Egy hatalmas nagy anyai ölelést, energiát, aztán már itt sem vagyok.

Sosincs erekciója, ha megölel. Vele szoktam feltöltődni. Mert nekem is kell a szeretet, a kapcsolat, az útravaló, mielőtt belevágok skizofrén világomba.