Haas Anna könyvének már a puszta címe is érdeklődést kelt – evidenciát hangoztat, amire mégis sokan felkapják a fejüket, mert elevenükbe vág.

21. század ide vagy oda, azt az elképzelést, hogy a nő dolga a házimunka, máig nem tudta levetkőzni a társadalom, sőt, az utóbbi években inkább mintha visszafelé haladnánk. Ezért örültem, amikor nők elleni erőszak megszüntetésének világnapjára (nov. 25.) rendezett zuglói konferencián a Stop Férfierőszak! standjánál újra találkoztam ezzel az elveszettnek, elfeledettnek, beszerezhetetlennek hitt, 2005-ben kiadott könyvvel – mely közel húsz év alatt legfeljebb csak a popkulturális hivatkozások terén veszített aktualitásából.

Tizenkilenc éves voltam, amikor az akkori partnerem megjegyezte, hogy a bátyjának a barátnője bezzeg mindig kitakarít náluk. Nem sokat tudtam akkor még a feminizmusról, de csak néztem értetlenül: ugyan miért lenne az én feladatom a lakásuk rendben tartása? Válaszul valami olyasmit kaptam, hogy „vannak lányok, akiknél addig nincs szex, amíg nincs elmosogatva” – ekkor már nevetés kíséretében, így valószínűleg átment az üzenet, hogy én nem tartozom közéjük. Később aztán egyre gyakrabban feltűnt, hogy vannak nők, nem kevesen, akik, ha megjelennek egy lakásban, ahol a rend vagy a tisztaság kívánnivalót hagy maga után, akkor addig nem nyugszanak, amíg ők maguk személyesen helyre nem állítják az ideális állapotot. Kérés nélkül (vagy akár – nem mindenki szereti, ha mások hozzányúlnak a cuccaihoz – a kifejezett kérés ellenére, hogy ne tegyék) pattannak, pakolnak, sepernek, sikálnak. Miért? Mert úgy nevelték őket, hogy ez az ő feladatuk.

A legtöbb nőbe a szocializáció olyan sikeresen belekódolja a takarító-rendrakó személyzet szerepét, hogy internalizálják, és lelkiismeret-furdalást éreznek, ha életük egy pontján mégis megpróbálnak tőle elszakadni. „A férjem maximálisan támogat zongoraművészként, mégis sokszor érzem azt, hogy a sok gyakorlás helyett a konyhában lenne a helyem” – írta egyszer egy kommentelőnk. (Remélem, hogy végül a zene győzött.) Azon kevesek pedig, akikre nem hatott a nevelés, vagy esetleg megúszták és meg sem próbálták beléjük verni ezt a fajta alávetettséget, az elvárásokkal ugyanúgy megküzdenek – legfeljebb nem suvickolásra fordítják az energiáikat, hanem az örökös vitákra, az ellenállásra. A patriarchátus így is, úgy is energiát követel a nőktől. Mert afelől ne legyen kétségünk, hogy még ha egyedül is él egy nő, előbb-utóbb belép az ajtón valaki, aki árgus szemmel körbenéz az otthonában, és őt, a személyét, az értékét – akármennyit is tesz le más téren az asztalra – csakis a látottak alapján fogja megítélni.

Azt, aki régóta foglalkozik feminizmussal, megtévesztheti a saját közege, és azt hiheti, hogy az otthoni munkamegosztás témáján már rég túlvagyunk. Rájöttem persze az utóbbi időben, hogy nem, nem vagyunk túl, csak sok feminista azért nem szeret erről beszélni, mert maga sem tudja az élete e területét kézben tartani. És, ahogy Haas is utal rá, feministaként belecsúszni a kapcsolati egyenlőtlenségbe még rosszabb, mint nem feministaként, mert akkor még a saját elveinkkel és elvárásainkkal is szembe kell néznünk. A téma szélesebb körű tárgyalásának szintén nem kedvez, hogy 2016 óta – amikor is a feminizmust Magyarországon is igyekeztek néhányan tévútra siklatni a transznemű emberek által jelentett állítólagos veszéllyel, és akkora energiák mentek erre a vitára, hogy a kormány 2017-ben kezdődő, úthengerszerű „genderellenes” politikai gyűlöletkampányával már nem tudtuk egyesült erővel felvenni a versenyt – mintha az alapokról megfeledkeztünk volna. Talán ideje visszatérnünk a feminizmus azon alapvető, „második hullámos” kérdéseihez, amelyek a nők túlnyomó többségét közvetlenül, a saját személyes életükben, kapcsolatukban érintik és érdeklik. Ebben lehet segítségünkre többek közt Haas Anna könyve.

Haas Anna abból indul ki, hogy az őskorban, amikor kardfogú tigrisekkel kellett küzdeni, még volt némi ráció a férfidominanciában. (Az időközben ismertté vált tudományos eredmények egyébként ezt is árnyalták: megdőlt a „vadászó férfi – gyűjtögető nő” elmélet, és kiderült, hogy a nők is vadásztak.) A modern kor társadalmi változásai, a nők tömeges otthonon kívüli munkába állása nem hozta magával a házimunka megosztásának reformját. A szerző szerint a szüfrazsettek sem törődtek ezzel, csak a szavazati joggal. (Ez ebben a formában megint nem igaz: a 20. század elején a magyar Feministák Egyesülete is úgy fogalmazta meg célkitűzését, hogy „a nők egyenjogúsítása minden téren”, és még „központi háztartásokra” is javaslatot tettek a nők házimunka alóli felszabadítása érdekében.) A férfiak máig töretlen népszerűségnek örvendő családfőmítosza, mutat rá Haas, az ősidőkből ránk maradt idejétmúlt beidegződés. Mondhatni, ósdi szobor, ami már lehet, hogy ledőlt volna, ha a nők nem állnának alá tartani.

„Vitte már ki a párja zokniját?” „Előfordult, hogy nem tette szóvá párjának nem tetsző viselkedését, hogy a veszekedést elkerülje?” „Előfordult, hogy saját céljait alárendelte párja céljának?” „Adta-e fel valamilyen szokását a párja kedvéért?” Haas Anna könyvének tizenegy fejezete ezekhez hasonló kérdésekkel indul. Többségük esetében nem az alkalmankénti előfordulás a gond, hanem a kölcsönösség hiánya (mindig csak az egyik fél viszi ki a másik után a zoknit, fordítva ez sosem történik meg), illetve a rendszeresség (nem mindegy, hogy egyszer vagy naponta kell kivinni a másik után a koszos zoknit). Ez előbb-utóbb az erőviszonyok felborulásához, a kapcsolat egyenlőtlenségéhez vezet. A nő a kiszolgálószerepnek megfelelve nem tud kellőképpen a saját karrierjére, céljaira koncentrálni, így nem keres eleget az újrakezdéshez – kiszolgáltatottságában frusztrációját legfeljebb a mártírszerep felöltésével vezetheti le. Még ha nincs is jelen szűk értelemben vett bántalmazás (bár tág értelemben az is az, ha a férfi nem veszi ki a részét az otthoni munkákból!), toxikus mintázat alakul ki.

Még ha időnként túlzónak vagy általánosítónak is tűnnek a könyv egyes állításai, a megfogalmazás pedig esetenként zavaróan nyers, a tárgyalt probléma valós, és a gondolatokat követő példák az egyes fejezetek végén nagyon is életszagúak. A többségükben leírt viselkedés egyszerűen védhetetlen, és nehezen képzelhető el, hogy másként látnánk, ha a férfiszereplő bemutathatná a maga nézőpontját. A szerző egy helyütt a nőket annyiban hibáztatja, hogy a kapcsolat elején megfelelnek a kiszolgálószerepnek, és azt remélik, hogy idővel a partner többet vállal és majd beáll valamiféle egyensúly. Szerintem ez nincs mindig így, sokan a kezdeti egyensúlyi helyzet után idővel, pl. a gyerek születése után csúsznak bele a házicselédségbe.

Akárhogy is történjen, nem az igazság és méltányosság birodalmában vagyunk, hanem Masculandben – ez egy olyan kalandpark, ahol a nőknek igen nehéz az akadálypályákon ellavírozni, és ahol a férfiakat – a nők önbizalomhiányára építve – különféle manipulatív leuralási technikákkal vértezik fel. Ahol Szerénke igencsak ráfarag, ha beleszeret Domi Nándiba, és a szingliregények meg a Cosmo által kínált műfeminizmus nem sokat segít rajta. (Legalább ez változott a könyv megjelenése óta: több női magazin határozott feminista fordulatot vett.) Ahol 1 macho ér 100 feminát és eszerint alakulnak aztán a következő kérdések is: kinek a munkája, továbbtanulása, ideje, pihenése, kedvtelése, ízlése, sportolása, kényelme, alvása értékesebb? Kinek jár több az anyagi javakból? Ki jogosult empátiára és saját szobára? Kinek a céljai, életmódbeli döntései vagy nevelési elvei az előbbre valók?

A példák ezeket bontják ki, íme néhány közülük:

• A férfi önhatalmúlag eldönti, hogy apartmanba mennek nyaralni, nem pedig, ahogy a nő szerette volna, olyan helyre, ahol teljes ellátás van. „Majd főzünk magunknak” – és nem kérdés, hogy ki tölti főzéssel-mosogatással a nyaralás jelentős részét.

• A váratlan terhesség miatt a nő félbehagyja az egyetemet, és később a férj nem támogatja abban, hogy befejezze.

• A férfi tudja, hogy a nőnek másnap nehéz napja lesz a munkahelyén, de „empátia” gyanánt csak kikiabál az ágyból, hogy ugyan hagyja már a nő másnapra a mosogatást. (Addigra rászárad és rosszabb lesz, így az ostoba nőszemély nem hallgat rá, magára vessen.)

• A család rossz anyagi helyzetben van, a nő nem vesz magának buszbérletet, hogy kigazdálkodják a keményen dolgozó családfő jól megérdemelt, minden esti üveg sörét. A szintén keményen dolgozó nőnek nem jár hasonló kényeztetés.

• A nő (részben a férfi bántó megjegyzései miatt) fogyókúrába kezd, de a férfi esténként mindenféle finomságot habzsol előtte, így az erőfeszítés hamar kudarcot vall. Amikor azonban később a férfi akar életmódot váltani, az egész családnak ehhez kell alkalmazkodni.

• Az anya igyekszik a gyerekeket következetesen nevelni, az apának viszont nincs türelme az ellenkező gyerekhez, és engedékenységével romba dönti az anya addig elért eredményeit.

A könyv vége felé haladva az olvasón úrrá lehet a kétségbe esés: „úristen, tényleg ennyi s*ggfej van a világon?” illetve „úristen, miért nem állnak ezek a nők a sarkukra?” Az első kérdésre nem tudjuk biztosan a választ, de a másodikra igen: a nők (sokszor) azért nem állnak a sarkukra, mert a neveltetésük, szocializációjuk során nem éppen az érdekérvényesítés és az asszertivitás mikéntjét sajátították el – azt viszont igen, hogy az egyedül maradt nő egy lúzer, egy megvetett pária. A kapcsolódás iránti vágy elvileg egyforma a férfiak és a nők körében, a sikertelenséget azonban eltérő mércével ítéli meg a külvilág. Azért némi útmutatót is kapunk a sok nyomasztó példa után, olyat, ami még csak nem is atomfizika: egyszerűen abból kell kiindulni, hogy mindkét fél ideje és energiája egyformán értékes, és eszerint működtetni a kapcsolatot.