Az alábbiakban egy méltatlanul elfeledett írónő életét és munkásságát szeretném röviden bemutatni. Nőként, zsidóként, kisebbségi magyarként többszörösen hátrányos helyzetbe került, és nemcsak a valós életben, hanem az irodalomban is. Ez az írás talán alkalmas lesz arra, hogy felkeltse a figyelmet munkássága és személye iránt.

Szenes Piroska Erdélyben, Marosszalatnán (Slatina de Mures) született 1899-ben. Gyermekkorát Léván (Szlovákiában) töltötte.

Az 1920-as években Budapesten került kapcsolatba a Nyugat alkotóival, munkatársaival, Ignotusszal, Babitscsal, Török Sophie-val. Egyik hozzájuk intézett levelében megírja, hogy első fiának a Mihály nevet adta Babits tiszteletére. Később a Csillag a homlokán című regény világháborús éveket idéző részében idézi Babits Húsvét előtt című versének sorait: „Legyen béke már! Legyen vége már!” Baráti kapcsolatot ápolt Hajnal Annával, amely élete végéig megmaradt, de Sziráki Judittal, Illés Endrével is kapcsolatban állt.

Török Sophie-nak írt leveléből tudjuk, hogy ő volt az ötletadója a Kaffka Margit Társaság megalapításának, melynek tagjai lettek volna a kortás magyar írónők, többek között Lesznai Anna, Móricz Virág, Berde Mária, Szenes Erzsi. Fáradhatatlanul ügyködött azon, hogy megalakuljon a Társaság, és nagy erőfeszítéseket tett arra is, hogy Kaffka síremléke elkészüljön. A Társaság 1936-ban megalakult, a síremlék azonban a háború kirobbanása és egyéb okok miatt csak 20 évvel az írónő halála után készült el.

Szenes Piroska pályája novellákkal indult. Már 1925-ben dicséretben részesült a Jedviga kisasszony című novellája a Nyugat pályázatán, 1927-ben az ugyanerre a pályázatra beküldött Egy rongyos ifjúság című írása díjat is nyert. Ezután a Nyugat rendszeresen közölte írásait, melyek főleg novellák, elbeszélések és kritikák voltak.

Férjével, Halász Miklós ügyvéddel, publicistával 1927 és 1938 között Szlovákiában, Besztercebányán élt. Halász Miklós publicistaként vált ismertté, de történelmi könyveket is írt, melyek közül a legismertebb a Csehszlovákia 1918-1938 című.

1927-ben jelent meg Szenes Piroska első regénye, Az utolsó úr, 1930-ban ezt követte legnagyobb feltűnést keltő könyve, a Csillag a homlokán (1930) című regény. Ugyanebben az időszakban jelennek meg elbeszélései (Jadviga kisasszony, 1934) és Egyszer élünk című regénye is (1935). A „szlovenszkói” magyar irodalom antológiáiban rendszeresen megjelentek elbeszélései, és a csehszlovákiai magyar folyóiratokban is publikált.

A háború elől zsidó származásuk miatt 1938-ban külföldre menekültek. „Férjemmel és két kisfiammal újrakezdtem az életet Párizsban. Két évet töltöttünk ott. Összebarátkoztam Lysiane Sarah Bernhardt-tal, a neves írónővel. Együtt dolgoztunk. Történelmi regényt írunk. Érdekességként megemlítem, hogy társszerzőm a nagy színésznő, Sarah Bernhardt unokája.” A regény Ferenc Ferdinánd és Chotek Zsófia szerelméről és tragikus haláláról szól, és kora bestsellereként több nyelvre is lefordították.

1940-ben Spanyolországba, majd Portugáliába mentek, végül 1941-ben az Egyesült Államokban telepedtek le. Szenes munkatársa volt a külföldi antifasiszta folyóiratoknak: a párizsi Üzenetnek, az amerikai Magyar Fórumnak és a Harc című lapnak is. Saját elmondása szerint a „felszabaduláskor” ő köszöntötte „amerikai hullámhosszon a magyar népet”.

Az emigrációban sem hagyott fel az írással, bár a magyarországi irodalom (de a csehszlovákiai sem) többé nem vett róla tudomást. Amerikában írta meg Lesz-e gyümölcs a fán című regényét, amely 1948-ban jelent meg.

Hamlet kapitány című drámáját elmondása szerint a háború után Várkonyi Zoltán fogadta el a budapesti Művész Színház számára, előadására azonban nem került sor. Hollywoodban élve filmírókkal próbált együtt dolgozni. 1972-ben halt meg New Yorkban.

Szenes Piroska halálhírének okán Palotai Boris visszaemlékezést jelentetett meg a Magyar Nemzetben. Az egykori, harmincas évekbeli fekete hajú, energikus fiatal nőt szembeállítja a hatvanas években hazalátogató karcsú, hirtelenszőkére festett, de az amerikai máz alatt megkeseredett, megöregedett asszony portréjával, aki hazája elvesztése miatt boldogtalan. Fiatalabb fia, Robert Szenes elmondása szerint édesanyja nem találta a helyét az Újvilágban, nem tanult meg tökéletesen angolul, nem tudott beilleszkedni, miután férjétől elvált, szinte teljesen magára maradt. Az aktív alkotó ember elvesztette éltető talaját, az új helyzetben pedig nem tudott gyökeret ereszteni.

A kétezres években a pozsonyi Phoenix Library kiadó jóvoltából újra megjelent két regénye, előzőleg csupán a Csillag a homlokán című regénye jelent meg (Madách, 1982), és egy elbeszélése (Májusfának levelei) a Felvidéki magyar írók elbeszélései a szerelemről című antológiában (Szeged, Lazi Kiadó, 2007), valamint a Nyárelő című novellája az Ugrás a semmibe (Csehszlovákiai magyar elbeszélők 1918–2003, Madách-Posonium, 2004) és az Irodalom és magyarság című szöveggyűjteményben – általában azonban mindenhol ugyanaz a novella jelenik meg, ebből valószínűsíthető, hogy a kötetek szerkesztői csak átvették az előzőekből, és senki nem nézett utána, hogy érdemes lenne-e akár más vagy több írást is beválogatni a kötetekbe Szenestől, de akár a kötetek többi szerzőitől.

Csupán a kétezres években került újra előtérbe az írónő neve, amikor is Bárczi Zsófia és jómagam foglalkoztam egy-egy művével.

Szenes Piroskát és a Csillag a homlokán című regényét, mivel a két háború közti időszakban jelent meg, a csehszlovákiai magyar irodalom saját szerzőjeként (műveként) kezelte. A könyv egy szlovák cselédlány életét mutatja be gyermekkorától a férjhezmeneteléig. A téma feldolgozási módja miatt az írónőt Magyarországon hazaárulással, Szlovákiában a szlovák nép megsértésével vádolták meg.

A hivatalos magyarországi irodalompolitika képviselőinek véleményével szemben a Nyugat Magyar Írók Sátora című rovatában védelmébe veszi Szenest: „…a hazafiság nem azonos azoknak az irredenta frázisoknak a trombitálásával, amelyeket nyilván már azok is unnak, akik trombitálják őket.”

Szenes Piroska ugyanebben a rovatban mond véleményt a támadásokról: „Én csak annyit jegyzek még meg, hogy csehszlovák honosságú magyar író létemre abban a kellemes helyzetben vagyok, hogy duplán követhetek el hazaárulást. Becsületes objektivitásnak nem lehet szebb igazolása, mintha egyszerre támadja meg mindkét oldali képmutató sovinizmus. Meg vagyok elégedve.” A Csillag a homlokán értékelése azonban a két szélsőséges véleményt leszámítva szinte teljesen pozitív.

„– Miért kell nekünk két világban élnünk?” – kérdezi Engel Eszti az Egyszer élünk című regényben élete nagy szerelmétől, aki antiszemita egyetemi tanársegédként nem vállalja fel a nyilvánosság előtt a zsidó medikával való kapcsolatát. Hiába a szerelem, a politikai számítást és a faji előítéletet nem írhatja felül, a férfi jelleme nem engedi.

A regény egy vidéki zsidó lány története, aki az 1920-as években medika Budapesten. A napló formában megírt vallomáson keresztül Engel Eszti útkeresését és nagy szerelme történetét követhetjük nyomon, miközben a kor kegyetlen antiszemitizmusa állandó veszélyként van jelen az egyetemi tanulmányok folytatása és a szerelem kibontakozásának akadályaként is.

Bárczi Zsófia szerint ez egy sajátos női karriertörténetet… (…) Szenes regényéből fokozatosan bontakozik ki egy a korszakra jellemző, bizonytalan, azonosulni képtelen, önmagára folyamatosan rákérdező, s gyakran eltérő válaszokat adó női én.

Mit tehet az író a háborúval szemben? Babits Mihály felhívása az írókhoz Szenes Piroskát is véleménye megfogalmazására késztette, és egyértelműen kiállt amellett, hogy a háború bárminemű mentegetése, okainak szükségszerűsége, magyarázgatása elfogadhatatlan. Írásában megemlíti, hogy éppen a nőemancipáció kérdésével foglalkozva találta meg őt ez a felhívás, így a két témát összekapcsolva fogalmazza meg a véleményét: (…) a háború föltétlen megvetése éppannyira ész, érzelem és erkölcsi erőkből tevődik össze, mint amennyire az élet és építés princípiumán áll; tehát néhány fokkal mégiscsak magasabb és mélyebb erő, mint a harci furor, az „erzbetrügerin und landzerstörerin Courage. És ha ezt a lelkigörcsben szenvedő férfiasság nem képes belátni, akkor minden erényének elismerése mellett, ki kell ütni kezéből az öngyilkos fegyvert, ki kell kényszeríteni minden eszközzel, hogy a béke és háború fölött való döntés a nők kezébe kerüljön. Ez az, amit az írónőnek külön kötelessége férfi és nő elé tárni minden percben, békében és – mentsmegisten! – háborúban.”

Szenes Piroska magánéletét és írói karrierét kettétörte a háború. Megmenekült ugyan a náci üldözéstől, szenvedéstől, a koncentrációs táboroktól, ahol több rokona, barátja és ismerőse lelte halálát, de elvesztette azt a szellemi közeget, amelyben biztonságban érezte magát, amely elismerte, megértette és megtartotta. Művei a mai napig ismeretlenek a nagyközönség számára, hiszen nem kerültek be a tankönyvekbe, az irodalomtörténeti munkákba, a lexikonokba. Mindehhez hozzájárult az is, hogy nő volt. A női irodalmi hagyomány ugyanis éppen azért hiányzik a magyar irodalomból, mert a saját korukban elismert írónőket nem írták bele a kánonba, haláluk után így elfelejtették őket. Szenes Piroska esetében még egy harmadik tényező is közrejátszott: a „szlovenszkói” kisebbségi magyar irodalom fogadta őt be, így a „nagy magyar irodalomból” automatikusan kimaradt.

Megjelent a Szombat XXXIV. évfolyam 2. számában.