– Anya! Anyaaaaaaaaaa! Aaaaaaaaaaaaaaanyaaaaaaaaaaa! – a csendes kis gardróbszoba menedéknek gondolt falai türelmetlenségtől toporzékolva árultak el, és pofátlanul visszaröhögtek naiv elképzelésemre, hogy pár percre egyedül maradhatok.

– Meditálok! – válaszoltam kicsit ingerültebben a megszokottnál, és magamra húztam belső világomat, amiben épp kibontakozni látszott egy fény az alagút végén. A meditálok szó olyan röviden buggyant ki a számon, amilyen szűken üzenni tudok gyerekeimnek, hogy most hagyjanak békén, és amilyen észrevétlenül ki tudom ejteni, hogy belső világom álomszerű képei nehogy elsuhanjanak. De azért mennydörgött. Egy pillanatra megpattant a fal, ami körülvett, egy pillanatra kitört belőlem évek feszültsége, tartása, megfelelése, kiábrándultsága, álmaim és magányom.

Az agyam felforrt a kimerültségtől, az illúzióktól, hogy egyedül mindenre képes lehetek-e, a reménytől, és az első, kezemhez legközelebb eső tárgyat a falhoz vágtam. Mi más lehetett az, mint a mobiltelefonom, ahonnan az andalító, megnyugtatónak szánt és megoldást ígérő didzseridú fújta a dallamot. Tizenhét éve nem volt egy szabad percem, egy szabad órám, egy megátalkodott magánéletem, napi huszonnégy órában nyomtam a műszakokat. Nappal a gyárban, éjszaka pedig autista fiam kénye kedvének, kiszolgáltatva magam egy beteg kamasz kiszámíthatatlan világának, akinek korlátai teljesen mások, teljesen máshogy alkalmazkodnak a normálisnak mondott élethez.

A Szex és New York dallama hasított a levegőbe, bizarr helyzetet teremtve. A csengőhangom – és jobb perceimben úgy is gondoltam, hogy ez a legmegfelelőbb – arra a célra emlékeztetett, amit lánykoromban nem álmodtam meg, és felnőtt koromban már talán túl késő bevonzani. Semmi sem késő. Megráztam magam, rásandítottam telefonom maradékaira, konstatáltam, hogy a hívás várhat, összeszedtem fegyelmezettségemet, megráztam vörös loboncomat, visszapattintottam szeplőimet testemre és arcomra, majd, mint aki jól végeztem dolgomat, beálltam a küszöbre, mosolyt erőltetettem magamra, és csípőre tettem kezemet, összefogva csontvázamat, ha már lelkem foszlányai az ausztrál őslakosok zenei motívumaival továbblibbentek.

– Remélem, hogy legalább egy UFO megjelenése miatt hívtatok ki a szobából, mert ha kiderül, hogy megint valami probléma miatt, ami nem valós, akkor meghozom a döntést, hogy csomagolok és elköltözök. Itt hagylak benneteket egyedül, hogy megtanuljátok megoldani a problémáknak nevezett világvége hangulatot teremtő feladatokat, amiket azért kaptok az élettől, hogy megtanuljatok élni. És én ahhoz már nem kellek. Önállóság! Na szóval, ki vele, mivan?

– Ákos feje beszorult a rács és a lépcső közé. – Dorka, legidősebb lányom kiköpött én. Csak rajta minden sokkal kontrasztosabb. Haja vörösebb és göndörebb, mozdulatai elnagyoltabbak, szeplői határozottabbak, zöld szeme rikítóan világítóbb, magassága, mint egy modellé, a helyzetet tárgyilagosan és tömören közvetíti. Ákos, legkisebb gyerekem kalodába zártan vergődött derékszögben, hátrafelé kalimpálva általában önálló életet élő kezével. És senki nem nyúlhat hozzá. Hogy a fenébe szorul be egy majdnem felnőtt, az átlagostól eltérően működő fiú feje a lépcső korlátja közé, talán örökké rejtély marad.

– Ok, nyugi! – és mintha a düh, amit pár perce éreztem, áttranszformálódott volna, hirtelen kitört belőlem a nevetés. És a bizarr gondolat, hogy így hagyom, fogom a kézitáskámat – ami igazán nem nevezhető kézitáskának, inkább egy batyunak –, vállamra veszem, és papucsban, pólóban, lenőtt hajjal bezárom magam mögött az ajtót, és hátat fordítok eddigi életemnek, egy pillanatra átsuhant a fejem fölött. A gondolat kósza volt, a nevetés viszont ragályos. Még Bence is kínosan nevetett, középső fiam, szemben ülve kisöccsével az emeletre vezető lépcsőn.

– Hagyjátok abba! – Egyszer azt hallottam, hogy a nevetés nyomatékosítja a cselekedetet, ezzel biztatva az autista gyereket az ismétlésre.

A még mindig a kezemben lévő életben maradt telefont rutinszerűen emelten a fülemhez, és hívtam a tűzoltókat.