„…hőseim – mind prózában, mind színpadon – zömében asszonyok. Nem azért, mert magam is nő vagyok, hanem azért, mert a nő is ember. A férfi is az – vitathatatlan –, de a nőnek ezt előbb be kell bizonyítania.” (1) – írja maga a szerző Lidércfény című színművének 1976-os kiadása elé. Az alábbi rövid összefoglalásban egy elfeledett csehszlovákiai magyar sikerszerző életművének rövid összefoglalására kerül sor.

Utóirat címen jelent meg az írónő utolsó alkotása 1986-ban, 80 éves korában. Önéletrajzi ihletésű regényében több műfajt is ötvöz, sajátos intertextualitást hoz létre, megjelent és kéziratban lévő műveiből is részleteket emel a szövegbe, valamint levélrészletekkel is kiegészíti azt. A történetekben a kor ismert politikusaival és közéleti személyiségeivel, művészeivel is találkozhatunk. A pozsonyi filmgyár tervbe vette a regény megfilmesítését, de ez végül az 1989-es fordulat után már nem valósult meg.

Fábry Zoltán Pallasz Athénéhez hasonlította őt, aki — már túl az ötvenen — „teljes fegyverzetben lépett az irodalom küzdőterére. Az impozáns ´betörés´ után művek és bemutatók egész sorával bizonyította drámaírói rátermettségét és a modern kor problémái, erkölcsi dilemmái iránti érzékenységét.”

Mészáros László Dávid Teréz nyolcvanadik születésnapja alkalmából foglalta össze az írónő pályáját, és személyében „a csehszlovákiai magyar drámaírás és színjátszás egyik markáns képviselőjét, ifjúsági és gyermekirodalmunk sikeres gazdagítóját, valamint sikeres humoros és szatirikus művek egyéni hangú alkotóját” köszönti. (2)

Dávid Teréz (1906-2002) az ötvenes-hatvanas évek csehszlovákiai magyar színpadi és prózairodalmának sikerszerzője volt. Az erdélyi Görgényszentimrén született, Kolozsvárott, majd a kárpátaljai Ungváron élt és tanult, a háború alatt Budapesten bujdosott, de élt Prágában is, végül Pozsonyban telepedett le második férjével. Első férje, szülei és családja nagy része a koncentrációs táborokban pusztult el. Hányatott sorsának tapasztalatait színműveiben és regényeiben is megírta.

Első drámáját ugyan már 1936-ban előadta a Pozsonyi Munkásakadémia Fekete virágok címmel, de mivel a háború évei alatt zsidó származása miatt bujdosni kényszerült, írói munkássága csak az ötvenes években bontakozhatott ki. A drámaírást folytatta, és 1957-ben a Lidércfény című színművével díjat nyert a Szlovák Irodalmi Alap pályázatán. A darabot négy év múlva bemutatták a pozsonyi Hviezdoslav Színházban, és ugyanebben az évben volt a premierje a MATESZ-ban (Magyar Területi Színházban) Dódi című színművének. A Szlovák Irodalmi Alap magyar színműre kiírt pályázatán a Svoboda doktor múltja című színműve is jutalomban részesült, és a következő másfél-két évtizedben a MATESZ állandó szerzője lett, és szlovák és cseh színházak is játszották a darabjait nemcsak Pozsonyban, hanem Brünnben, Pardubicében és Prágában is.

Több évig a MATESZ dramaturgja is volt, tevékenységének köszönhetően nagyobb hangsúlyt kapott a szlovákiai magyar drámaírás a színház tevékenységében (3). A Lidérfény című drámájából a csehszlovák rádió magyar nyelvű adása rádiójátékot, a Bölcs Johanna címűből pedig a szlovák televízió tévéfilmet készített. 1961-ben mutatta be a MATESZ a Vidor családot és 1963-ban Az asszony és a halál című művét.

A drámaíróként már elismert szerző prózával is jelentkezik. Ifjúsági regénye A feneketlen láda kincsei. Az Ifjúságból elégtelen és az Időzített boldogság című regényeinek főszereplője egy fiatal lány, aki helyét keresi az életben. Ez utóbbi regényt a magyar televízió meg is filmesítette 1976-ban Hűvösvölgyi Ildikó főszereplésével.

A gördülékeny stílus, a humor, az irónia, a szatíra eszközeit felhasználva olvasmányos sikerkönyvek szerzőjeként jegyezték Dávid Terézt, de talán éppen szövegeinek olvasmányossága miatt sorolták regényeit az „ifjúsági” kategóriába. Regényei és színművei a hatvanas-hetvenes évek emberi kapcsolatainak aktuális problémáit boncolgatják, amelyek azonban szoros összefüggésben állnak a kor társadalmi változásaival. (4)

Elsősorban prózai írásai azok, amelyekben saját életét, tapasztalatait is feldolgozva írja le a fasizmus szörnyűségeit, egyúttal bemutatja a múlttal szembeni közönyt, amelyet a háború véget érte után egyre gyakrabban tapasztal az emberek között. Kísértetek múzeuma és Mesélő nemzedék című kötetében állít emléket édesanyjának, családja többi tagjának és első férjének, akik a Holocaust áldozataiként koncentrációs táborokban pusztultak el.

Idéz édesanyja leveléből, aki elhurcolásuk előtt, nem tudva, mi lesz a sorsa, így búcsúzik gyermekeitől: „Édes gyermekeim! Ma éjszaka utoljára alszunk itthon, és én a csomagokon ülve megszerzem magamnak is, néktek is azt az örömet, hogy elbúcsúzom. (…) Egyet kérek tőletek: Ne sírjatok! Csak ne sírjatok! Úgy gondoljatok rám, mintha köztetek lennék. Ha pedig mégis el kell következzék az utolsó órám, akkor se emlegessetek úgy, mintha meghaltam volna. Úgy gondoljatok rám, mintha Amerikában lennék. Télen a karosszék a kályha mellett várjon, nyáron meg kint legyen a verandán, mindig várjon engem a nagymama széke, ahová leülök majd, ha visszajövök, és mesélni fogok az unokáimnak. Mert hiszen az ő születésüket is meg akarom élni. Viszek majd nekik szép ajándékokat, ha jók lesznek.”

Halott anyja levelére egyik kötetében írja meg válaszát tizennégy év múlva: „Drága, egyetlen jó Anyám! Azért nem válaszoltam mostanáig leveledre, mert reméltük, megtartod szavadat, és egyszer mégiscsak hazaérkezel. Hinni akartuk, hogy élsz, hogy egy új világot fedezel fel, olyan világot, ahol az emberek nem gyilkolják egymást, ahol nem táplálnak egymás ellen gyűlöletet, ahol győzedelmeskedik a Te hitvallásod: a jóság. A karosszéked elhelyeztük a kályha mellett: várjon téged, hogy ha hosszú utadról hazaérkezel, megpihenhess benne. Unokáid is kíváncsiak a meséidre.”

Komoly társadalomkritikaként értelmezhető a Kásahegy című szatirikus regénye, amelyhez egyedülálló szerkezeti felépítést választ. Egy kérdőív kitöltésén keresztül meséli el a huszadik század első felének kaotikus történetét, amikor az embernek többször kellett nevet és identitást cserélnie, ha életben akart maradni, és az életben maradás feltétele a mindenkori hatalmi viszonyokhoz való alkalmazkodás volt. Rögtön az első kérdésnél elakad a főszereplő, aki a kérdőív kitöltését kapja feladatul jövendő főnökétől. Takács Mária Antónia a HATT, vagyis a Hangulatot Terjesztő Társaság másodtitkárnői állását szeretné elnyerni, az 54 kérdés megválaszolása közben szembesül az őt ért viszontagságokkal. „Kérdésről kérdésre, válaszról válaszra haladva egyre fájdalmasabb, egyre tűrhetetlenebbnek érezzük a norma és az élet, a hatalom és a valóság ellentétét.” – írja Peéry Rezső a könyv 1967-es kiadásának utószavában.5 Nagyrabecsülését és csodálatát nyilvánítja ki az írónő bátorsága miatt, hogy a káderlap paródiáját meg merte írni. A Szabad Európa Rádióban szintén ő méltatja a regényt: „Húsz esztendő után először fogalmazta itt meg a valóság nyelvén az író a történelem által pusztulásra ítélt, de a pusztulás korát mégis átvészelő magyar kisebbség szenvedésének krónikáját. Ezért a bátor cselekedetéért kívánkozik ez a kis mű a könyvespolcra, a legjobb magyar asszonyírók, Kaffka Margit, Lesznai Anna, Szabó Magda könyvei mellé”. Ahogy a kötet egyik bírálója, Kövesdi János megjegyzi, a regény kulcskérdése az, hogy az ember különféle korszakokban, más-más viszonyok és körülmények között mennyire tudja megőrizni emberi mivoltát, mennyire képes kitartani az elvei mellett, s ha kell, felülvizsgálni saját elveit. (6)

Kérdésről kérdésre egyre groteszkebb, egyben fájdalmasabb és kiábrándítóbb a szöveg, a kérdőív kitöltője csapdákként éli meg az egyes kérdéseket, amelyekre nem is létezik helyes válasz. A kérdések őszinte megválaszolásával potenciális vádlottá, a rendszer ellenségévé válik, mert nem létezik olyan tökéletes ember, aki megfelelne a rendszer politikai követelményeinek. Senki sem lehet elég baloldali, elég forradalmár, és visszamenőleg nehéz is eldönteni, hogy melyik magatartást vagy életeseményt érdemes bevallani anélkül, hogy az embernek hátránya származna belőle.

A kérdések megválaszolhatatlanságát fokozza, hogy a kérdőív kitöltője egy szlovákiai magyar nő, akinek még a nevét sem egyszerű „megfelelően” leírni. Családi nevét okmányai tanúsága szerint apja a történelmi magyar személynevek helyesírásával írta. A névvégi ch-t 1946-ban Prágában rokonai féltő jóindulattal szláv lágyítójeles č-re cserélték fel, a felkelésben résztvevő, majd később börtönviselt öccse e nevet viszont már teljesen szláv változatban hordozza. Nála a Takácsból Tkáč lett. (7)

A regényt újra kiadta a Madách Kiadó 1992-ben. Akkor nem keltett nagy feltűnést, hiszen tulajdonképpen egy még szinte életében elfelejtett szerző könyvéről volt szó.

Mészáros László Dávid Teréz jubileumi köszöntésére írt tanulmányában, még 1976-ban hívta fel a figyelmet arra, hogy tenni kell valamit annak érdekében, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom szerzőinek életműve ne merüljön feledésbe: „már semmiképpen sem elégedhetünk meg az udvarias, ünnepi köszöntőkkel és az apró medaillonokkal (…), hanem neki kell vágnunk az elmélyültebb arcképek, a találó pályaképek és az összefoglaló életrajzok megalkotásának. Hogy ne támadjon űr sem előttünk, sem utánunk. A hagyományok és a gyökerek teljes figyelmen kívül hagyása futóhomokra való építkezést jelent. A legkételkedőbb és a legkritikusabb szemlélet sem hagyhatja figyelmen kívül azokat, akik előttünk a csehszlovákiai magyar irodalmat jelentették. Ha eredményeik nem is mindig, de szándékaik, szemléletük és elkötelezettségük a folytonosságnak azokat az alapjait jelentik, amelyekre nekünk kell tovább építkeznünk.” (8)

A csehszlovákiai magyar irodalomra vonatkozatott érvelés a női irodalmi hagyományra még inkább érvényes, mivel a maguk korában sikeres, elismert női írók idővel fokozatosan kikoptak a kánonból, vagy igazából bele sem kerültek. Dávid Teréz esete is ezt bizonyítja.

(1) Dávid Teréz: Lidércfény, Színművek, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1976. 249

(2) Mészáros László: A mosolygó asszony (Dávid Teréz hetvenéves), Irodalmi Szemle, 1976/7, 580-581.

(3) Varga Emese: Színházi visszapillantó tükör, Irodalmi Szemle, A Magyar Területi Színház és a Komáromi Jókai Színház 65 éve, 2018, 6. sz.

(4) Bolemant Lilla, Dávid Teréz irodalmi lakásai, Irodalmi Szemle, 2012 június

(5) Peéry Rezső, Utószó, Dávid Teréz: Kásahegy, Madách, 1967.

(6) Kövesdi János: Komikum és szatíra. Dávid, Teréz: Kásahegy. In.: A csehszlovákiai magyar kritika 25 éve (Mű és érték), válogatta és a bevezető tanulmányt írta Szeberényi Zoltán, a bibliográfiát összeállította Alabán Ferenc, Madách Bratislava, 1976, 398-401

(7) Peéry Rezső: Utószó. (Párizsi Magyar Műhely, 1967), In. Dávid Teréz: Kásahegy, Madách Könyv- és Lapkiadó, Bratislava/Pozsony, 1992, 155-156.

(8) Mészáros László: A mosolygó asszony (Dávid Teréz hetvenéves), Irodalmi Szemle, 1976/7, 580-581.

.