Várhatóan február közepén jelenik meg Janković Nóra legújabb könyve, a Womanpress Kiadó gondozásában.

Blanka a nagyvárosi nyüzsgés után visszatér gyökereihez, és egy szlovákiai magyar városban szeretné folytatni színészi karrierjét, de egy váratlan fordulattal kell szembenéznie. Úgy érzi, nem tudja ki is ő valójában, próbálja megtalálni helyét, de a családi traumák és titkok kezdenek egyre nyomasztóbban felszínre kerülni. Egyetlen stabil pontja egy hűséges fekete kutya lesz, aki segít neki meglelni az utat a szeretet és önmaga felé.

Íme, egy részlet a regényből:

Oldalra pillantott, arra, ahol a leggyakrabban kergetőztek a tarka szárnyú lepkék, ahol néha egy kiscsoportos tapsifüles ugrándozott, de most csak egy fekete rongykupac árválkodott a kopár föld szélén.

A visszapillantó tükörben meglátta, hogy a fekete rongykupacnak hitt valami a kocsija után lódul. Lassított, bekapcsolta a vészvillogót, és bár tudta, ezen a keskeny, dimbes-dombos úton ez felér egy öngyilkossági kísérlettel, kiszállt a kocsiból, és megindult visszafelé.

Félúton találkoztak. Ő és a kis fekete kutya. Óvatosan lehajolt hozzá, nem sok kutyával került szoros barátságba eddigi élete során, sőt, valójában eggyel sem, néha megsimogatta átmeneti szállásain az átmeneti szomszédjai szőrös kedvencét, de inkább csak afféle békejobbként a gazdik felé, nem belső indíttatásból.

A kiskutya farkincája, ami inkább hasonlított egy kunkori malacfarokra, percenként ezerrel küldte ki az S. O. S. morzejeleket a világba, ami most Blanka egyszemélyes univerzumára szűkült.

Leguggolt. Óvatosan, ahogy egyszer egy plüss mukira hasonlító hisztis öleb gazdája magyarázta neki, hogy ha meg akarná harapni, akkor azonnal visszaránthassa a kezét, felé nyúlt. Legnagyobb meglepetésére a kis állat figyelembe sem véve kinyújtott tenyerét, elkezdte szaglászni a csizmáját. Megpróbált az ölébe mászni, de visszahuppant. Apró, sötét gombszemeivel kétségbeesett várakozással nézett Blankára, akinek ebben a sorsdöntő pillanatban semmi, az égvilágon semmi nem jutott eszébe, mintha kilúgozták volna az agyát, úgy nézett üveges tekintettel maga elé, míg a kis fekete kutya meg nem unta, és szívszaggató nyüszítésbe nem kezdett. Körülnézett, bár maga is tudta, hogy feleslegesen kémleli a száraz ugart, az erdő néma karéját, nem fog feltűnni ennek a torzonborz kis lénynek a kétségbeesetten loholó gazdája.

Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, csupán annyit tudott, nem hagyhatja itt az út szélén ezt a hányatott és kiszolgáltatott sorsa miatt szív- és dobhártyaszaggatóan sivalkodó kis állatot.

– Na, gyere, még mielőtt valaki belerohan a kocsimba – emelte fel óvatosan a kis koszfészket úgy, hogy ne tudjon az Esztertől kapott kabátjához dörgölőzni. – Uhh, de büdös vagy! Ott maradj nekem lent, mert különben gyorsan a legelőn találod magad megint! – szólt rá az anyja hangján az anyósülés előtt kuporgó, megszeppent kis állatra, aki mintha értette volna, sok élet tapasztalatának bölcsességével sötét gombszemében, aggodalmaskodva behúzta a nyakát és hátracsapta a fülét. Blanka hangosan elnevette magát.

Este a lefekvés előtti forró teáját kortyolgatva még mindig úgy érezte, mintha szerepet játszana, és az elmúlt hat óra eseményeiről az ő személyes élettörténetében nem lesz egy szó sem, még családi legenda szintjén sem, legfeljebb a kellékesében, aki nem akasztotta vissza időben a leltári cédulát, és ezzel sorsára hagyta és az emberiségre szabadította ezt az ártatlan tekintetű pokolfajzatot, aki amióta csak átvészelte a zuhanyozásnak induló, de megdöbbentő erejű közelharcban kicsúcsosodott belépőjét, és megszabadult az elmúlt ki tudja hány hét, hónap, év mocskától, mert tapasztalat híján fogalma sem volt róla, mennyi ideje trollkodik a világban ez a kis fekete kutyának álcázott ördögfióka, aki már vagy századszor futotta körbe a nappalit és százegyedszer hagyott maga után ugyanolyan nedves foltot, mint a pohár az üvegasztalon. Blanka behunyta a szemét, magára húzta a takarót, és nagyot kortyolt a teájából. Levendula és áfonya. A napsütéses nyár és az első szerelem íze.

– Egy lepukkant olajszagú Balaton-parti bisztró előtt tejfölös-sajtos lángosra vártam, ugyanannál, ahol egyszer „bezzeg” Anikóval, csak akkor még palacsintázó volt, valószínűleg az évek során más lett a tulaj, de a sor csak nem akart mozdulni, olyan végtelenül lassan telt az idő, mint ma a Vág-hídon, én meg közben elbambultam, néztem a túloldalon pompázó levendulabokrok mellett vitatkozó házaspárt, a hangjukat, a beszélgetésüket ugyan nem hallottam, de gesztusaikból jól ki lehetett olvasni mindazt, amit lehet még ők sem vallottak be maguknak, hogy őket már nem sok, vagy még annyi sem köti össze, ha csak nem a közös bankszámla vagy a közös óriáshitel. Anyámékra emlékeztettek, pedig nagyon nem akartam rájuk gondolni, de kamaszkoromban minél jobban ki akartam őket zárni a gondolataimból, annál jobban beleférkőztek, velem voltak állandóan, mint a paraziták. Akkor ott is hallottam anyám hangját: „Nézd, szerencsétlen virágok milyen szárazak, pedig itt aztán víz van bőven, csak akarat kellene hozzá. Micsoda nemtörődömség, hogy poros a fagylaltozó cégére, borzasztó hová süllyedt a világ. Még arra is lusták, hogy muskátlit ültessenek a mennyország kapujára. Szégyen-gyalázat” – és éreztem, hogy valaki a sarkamra tapos. Hátrafordultam, hogy bocsánatot kérjek, mert akkoriban még meg sem vártam, mit akarnak nekem mondani, azonnal kapásból bocsánatot kértem. Akkor is azt akartam, de amikor megláttam a mögöttem álló srácot, nem bírtam kinyögni egy szót sem, csak álltam, és bámultam rá, mint borjú az új kapura. Közben a fiú háta mögötti sorban állók egyre hangosabban morgolódtak, hogy „na mi lesz má’”, de én mintha a tó mélyén lettem volna, ők meg a parton, olyan távolinak, nehezen kivehetőnek tűnt a hangjuk, válaszolni sem tudtam, nem is várták tőlem, csak azt, hogy végre előrelépjek, elkérjem a magam lángosát, és minél gyorsabban menjek a fenébe, de én csak álltam ott, mert még soha senki nem nézett így rám. Azt hiszem, addig még én sem néztem soha senkire úgy. Annyira bambán – tette a bögrét az asztalra, és elment a felmosókannáé meg a mopért, mert a kis fekete kutya ismét csurifoltot hagyott. Így a történet folytatását új lakótársának már nem mesélte el.

– Lángosra vársz? – nyögte ki végül a fiú, miközben a nép akaratának eleget téve hozzátette: – Rajtad a sor, kérhetsz. Blankát azonban, akit, ha most jótékonyan elfelejtjük rövid ideig tartó óvodai fellángolását a nagycsoport legmaflább kisfiúja iránt, tizennyolc éven át elkerült az a fajta nagybetűs szerelem, ami nemcsak az ember életét változtatja meg, de őt magát is, mert olyan kitörölhetetlen nyomokat hagy a lelkében, mint szobrász vésője a márványban, egy pillanatra sem merült fel a kérdés banalitása, mert ő azt hallotta, amire már olyan rég vágyott: „örökké a tiéd, örökké az enyém, örökké a miénk”.

– Igen – hebegte elvarázsoltan, és amikor a fiú felajánlotta neki, hogy ebédeljenek együtt, ő már fülében hallotta a nászindulót, érezte, ahogy lépéseit elnehezíti az uszályos menyasszonyi ruha, a földet söprő hófehér fátyol, hallotta az aprócska, rózsaszín ruhás nyoszolyólányok ártatlan kacagását.

– Jó… persze – mondott igent az ebédre és az egész elképzelt közös életükre.

Ültek a srác pokrócán, és kényszeredetten majszolták a lángost. Már egyikük sem volt éhes, gyomruk megtelt reszkető kis szerelempillangókkal, csak nézték, ahogy a másik a szájához veszi a lángost, óvatosan lenyalja a szája szegletére tapadt kis sajtreszelékeket, és egész testüket elöntötte a vágy, hogy először csak óvatosan, épphogy a nyelvük hegyével megérintsék a másik ajkát, kóstolgatva annak ízét, lágyságát és melegségét, mielőtt továbblépnének.

Látszatra mozdulatlanul ültek, bőrük mégis tétován, először csak egy alig érezhető apró ponton, majd végig válluk hajlatánál, karjuk pihés vonulatánál, könyökük csúcsánál egyre jobban összeért.

Nem húzódtak el, nem rebbentek szét. Mintha mi sem történt volna, nézték a fürdőzőket, a visongó gyerekeket, az aggodalmaskodó nagymamákat, a rántott csirkét majszoló nagypapákat, miközben a fiú széles tenyere egyre biztosabb menedéket nyújtott Blanka kezének.

Mit kell tenni, ha valakire elviselhetetlen erővel, hirtelen a semmiből legördülő lavinaként zúdul rá a boldogság? Maradni? Elviselni? Megismerni? Elfogadni? Egyre jobban úrrá lett rajta a bizonytalanság.

– Mennem kell – rántotta el a kezét.

– Ne. Biztos? – nézett rá kérlelően, miközben szabadjára engedett kezével zavartan gyűrögette a zörgő, olajos zsírpapírt.

– Mennem kell! – ugrott fel.

– Akkor este… várlak… itt – szólt utána. Nem mondta, hánykor. Blanka visszafordult, búcsúzóul ránézett a fiúra. Nem mosolygott. Nem mondott igent. Mégis mindketten tudták, találkozni fognak.

– A pokrócon a te helyed, nem az én lábamon! Holnap majd keresünk neked egy gazdit, vagy inkább egy ördögűzőt! Aludj szépen! – suttogta bele Blanka a sötétbe.
A szobát lassan betöltötte a vanília és az ánizs meleg illata.

Törpördög, a kis fekete kutya, farkincáját behúzva egész testével szorosan Blankához lapult, és a komódon álló szecessziós piperetükör felé fordulva halkan álomba morogta magát.

A megjelenés után a regény megvásárolható a Womanpress weboldalán és a könyvesboltokban.