Idővel szépen lassan megszoktam az új életemet.

Sünék minden nap jártak takarítani, Moha betartotta ígéretét, és keresett nekem egy odút, ahol meghúzhattam magam. Csak aludni jártam a hatalmas fa tövébe, időm többi részét lefoglalták új barátaim.

Mohával mély kapcsolatot ápoltam. Vele meg lehetett beszélni előző életem buktatóit és elhatározásomat, hogy változtatok ezen. Mindig azt mondta, hogy a változás önmagában nem elég. És én ezt sokáig nem értettem, mert tele volt az agyam mindenféle összeolvasott információval arról, hogy a változás milyen fontos, és a változáshoz mi mindent kell feláldozni. Moha szerint mi emberek mindent túlbonyolítunk. A változást a szél hozza, ők például csak alkalmazkodnak az időjáráshoz. Meg a nagy kékség mozgásához.

Elmesélte, hogy náluk is vannak rebellisek, akik szembemennek az égtájakkal, aztán sírva könyörögnek, hogy engedjék vissza őket a közösségbe. Jó tanulópénz ez nekik, a többség pedig még egy leckét is kivet a lázadókra. Mert azt mondja Moha, hogy aki nem tud alkalmazkodni a környezetéhez, az méltatlan a változásra. Így szépen lassan kivárják, amíg a hebrencs Moha visszaváltozik a közösségbe. Olyan még nem volt, hogy egy Moha elszáradt volna, vagy nem jött volna vissza, vagy más okból kifolyólag elhagyta volna szülőföldjét, mert a lelke mélyén mindegyik tudja, hogy hol a helye.

A közösség meg kivárja, amíg észhez tér.

– Akkor az én változásom, hogy kiköltöztem az Erdőbe, nem is igazi? Én is majd egyszer vissza fogok térni az enyéim közé?

– Igen – válaszolta Moha szelíden. – Egyszer mindenképpen visszatérsz.

Pixie, a hírvivő kobold lett a pajtásom. Lassan megtanultam értelmezni a humorát, utolérni gyorsaságát és ámulattal csodálni pengeéles eszét. A táskám kitartóan lógott a Fa legmagasabb ágán, elérhetetlenné válva számomra. Még kétszer elcsalt a Láp felé, harmadszor már Gomba asszonyság gáncsolt el és terített a földre, arcomat a Fűbe nyomva.

A Fű megcsiklandozott, amitől felugrottam, de a talpamat olyan sűrűn belepték a vékony, zöld szárak, hogy szaladni kezdtem, miközben gyöngyöző kacagást hallottam.

Lenéztem, és apró kis virágokat fedeztem fel a pázsiton.

– Gyere, játsszunk!

Kiáltotta az egyik fűszárba kapaszkodó levélke.

– Szaladj a rét felé és vissza, mi pedig próbálunk elkapni.

– Ti? Hogyan? Hiszen itt vagytok mindenütt. Én pedig megyek megkeresni Pixie-t, a koboldot, mert ígért nekem szúnyogirtó növényt, amit berakhatok az odúmba.

Miközben szaladtam, a vékony gyepszőnyeg próbált elkapni, csiklandozta talpamat, bokámat, egészen a rüsztömig ért a fűszálak pajkos érintése. Először kellemetlen volt, aztán lehajoltam, majd végigsimítottam a zöld növényzeten.

– Ez jó! Ez olyan, mintha te is csiklandoznál minket. Ezt szeretjük, mert ettől ki tudunk egyenesedni, ez megmozgatja egyenes szálainkat, és nem kell várni a szélre, hogy egészen idáig fújjon.

– És amikor rajtatok taposok, az milyen? Amikor letaposlak és rátok nehezedek?

– Mi rugalmasak vagyunk, nekünk ez a dolgunk, hogy teherbírók legyünk. Teher alatt nő a pálma, hisz tudod – és elmosolyodott.

Sok mindent tudnak ezek a fűszálak, gondoltam magamban, és próbáltam nem az előző életemre gondolni, majd irányomat a Rét felé vettem.

A Rét felé vezető úton szoktam találkozni Auréliával, de az utóbbi időben valamiért ritkábban láttam. Azt mondta Vaddisznó, hogy a nagy szárazság miatt ilyenkor elutazik.

Nem voltam magányos. Kezdtem hozzászokni a telefon és számítógép nélküli világhoz. A hajnal ébresztett, napnyugtakor pedig elvonultam az odúmba. Nem volt ott semmi, mégis kényelmesen tudtam pihenni a mohával kipárnázott üregben. Néha belesett egy madár vagy egy őz, aztán mindenki ment a dolgára.

Nekem is volt dolgom. Mivel még nem akartam visszamenni az emberek közé, és jelen helyzetben úgy gondoltam, hogy nem is fogok, próbáltam értelmet találni a mindennapokban. Ismerkedtem a fákkal, a virágokkal, a kövekkel és az élőlényekkel. Mindenki barátságos volt, még a szúrós Bogáncs is, pedig tőle tartottam. Jobban, mint a Vaddisznótól. A Vaddisznó csak körbetúrta a fát, meghemperedett a földben, kiette a szarvasgombát, és továbbállt. Az odúmhoz nem nagyon jött. Ha pedig arra tévedt, én bebújtam a kuckómba, így sosem találkoztunk igazán. Pedig a madarak mondták, hogy elkerülhetetlen a találkozásunk.