Március közepén jelenik meg Jana Juráňová A semmirekellő (Naničhodnica) című regénye Vályi Horváth Erika fordításában.

Jana Juráňová a kortárs szlovák próza egyik legjelentősebb alkotója. A semmirekellő című regénye, amely több rangos irodalmi díjat elnyert, egy láthatatlan öregasszony, a nyolcvanéves Ľudmila köré épül, aki sehová sem tartozik. Mégis – vagy talán éppen ezért – a jelentéktelen Ľudmila sorsán keresztül bepillanthatunk a legkülönbözőbb kulisszák mögé: az egészségügytől kezdve a szeretetszolgálaton, a média világán át a politikáig, valamint az ezeket benépesítők életébe. Milyen szakmai kihívásokkal küzd a kiégett újságíró, a hajnalig rohammentőn dolgozó orvos? Mihez kezd a rendszerváltásban fontos szerepet vállaló, ám azóta megfáradt politikus, aki hatvanévesen köt házasságot egy nála sokkal fiatalabb nővel? Miként manipulálja a tömeget a szépségklinika celeb orvosnője? És ki lesz az, aki Ľudmilát megmenti?

Íme, egy részlet a könyvből:

MILOŠ

Amikor hazaengedték, elhatározta, hogy mielőtt elhagyja a kórházat, még egyszer utoljára megpróbálja megtalálni a járókeretes idős asszonyt. Nem látta sehol, sem a központi recepció környékén, sem a szomszédos folyosókon, ezért elment a klinikára vezető összekötő folyosóra is. Nem vette észre azonnal. Szerencsére, ahogy felfelé tartott a lépcsőn, visszapillantott a főbejárat felé, és ekkor ismerte csak fel.

A néni nem tudott felmenni a lépcsőn, a liftek pedig a folyosó másik oldalán voltak. Egy könnyű fémasztalnál ült, a járókeretét a falnak támasztva. Az előtte lévő asztalon egy papírpohár, valószínűleg kávé, és valamilyen kekszpapír hevert. Hosszú volt az út a szemétkosárig.

– Szabad ez a hely?

Ľudmila bizonytalanul bólintott, és elmosolyodott. Fickó, középkorú, enyhén pocakos, lófarokban hordja a haját, szemüveges, nem néz ki erőszakosnak, igaz, kissé elhanyagolt, de nem agresszív, talán segítségre szorul. A feje be van fáslizva, szeme alatt egy nagy monokli, ami már sárgászöldre változott.

– Jó a kávé?

Ľudmila bólintott.

– Én is iszom egyet. Milyen fajtát iszik? Kapucsínót?

Ľudmila egy pillanat múlva nyelt egyet:

– Lattét.

– Ó, egy tejeskávé nagyon jólesik reggel. Selymes az íze. Meghívhatom még egyre.

Ľudmila nemet intett.

– Nem inna még egyet?

Az asszony elmosolyodott, kicsit odahajolt hozzá, és konspiratívan elmondta, hogy utána sokat kell a mosdóba mennie, és ez gondot okoz.

– Kár. Szívesen megittam volna magával egy kávét.

– Miért?

Miloš habozott. Fej vagy írás, mindent feltesz egy lapra. Nincs más választása. A nőnek tiszta volt a tekintete, alzheimeres arcot látott már, de ez nem az az eset. Nem volt homályos vagy üres a tekintete.

– Érdekelnek az emberi sorsok, főleg az idősebbeké.

– És az ön szemében mitől vagyok érdekes?

Miloš hallgatott. Tényleg, mitől? Idős emberek tucatjai ülnek itt a klinikán.

– Itt feküdtem a kórházban.

A nő a kötésére néz, és bólint.

– Szilveszterkor riportot készítettem, és jól megjártam. Egy újságnál dolgozom.

Az asszony bizalmatlanul végigmérte. Miloš úgy gondolta, hogy van néhány névjegykártya még a tárcájában, ezért előhúzott egyet, és átnyújtotta a nőnek. Ľudmila rápillantott, és megfordította a névjegykártyát.

Egy kis szünet után Miloš elhatározta, hogy folytatja.

– Láttam önt a központi recepción, amikor az a nő elzavarta. Azt mondta, hogy már több napja és éjszakája is itt van.

A nő kissé aggódva pillantott rá.

– Ne aggódjon, nem akarok gondot okozni. Talán segíthetek valahogy.

Kérdőn nézett. Miloš észrevette, hogy a szemöldökét kissé ferdén festette ki a fekete ceruzával, de még ezt az erőfeszítést is értékelte.

– Valószínűleg nincs hol laknia, ha itt van. Vagy eljár valahová éjszakára?

Ľudmila bizonytalanságot sugalló grimaszt vágott, majd lassan, tétován megrázta a fejét.

– Oké, az, hogy hol alszik, nem az én dolgom. De ha egy korabeli asszonynak nincs hová visszavonulnia éjszakára, és nincs hol töltenie a napjait, az már probléma. Tudja, mire gondolok – ez a társadalom problémája. Anyagiakban nem tudok segíteni, de talán… ha írnék önről egy cikket, esetleg akadna egy adományozó, valaki, aki megoldaná a helyzetét.

Ľudmila kíváncsian nézett rá.

– Nézze, beszélhetünk róla, teljesen szabadon, mindenféle elköteleződés nélkül. Meghívhatom a büfébe reggelizni? Nem írok semmit az engedélye nélkül.

Gondolatban azt mondta magának, hogy egy disznó, tudta, hogy a beleegyezése nélkül is megírja, de remélte, hogy a néni végül rááll a dologra.

Ľudmila lassan felállt, és Miloš egy pillanatig nem tudta, hogy elfogadja-e a reggelimeghívást, vagy inkább el akar menni. Nem tudott semmit leolvasni az arcáról. A szíve hevesen vert. Gálánsan felugrott, és talpra segítette. Nem lökte félre, ahogy az öregek szokták, hanem nekitámaszkodott a járókeretnek, és együtt, lassan csoszogva elindultak a büfé felé. Néhányan megvetéssel néztek Milošra, Ľudmilát pedig szánakozva figyelték. A rosszul sikerült fiú, aki saját maga okozta a balesetét, és most meglátogatta a kórházban a szegény öreg anyja. Szerencsére nem ismeri itt senki, és még ha valaki emlékezne is rá, kötéssel a fején biztosan nem ismerne rá. Nyilván éhes lehet, ha ilyen hamar beleegyezett a dologba, gondolta Miloš. De lehet, hogy nem is, mert az idős emberek nem érzik annyira az éhséget és a szomjúságot.

A büfé üres volt, két nővér zöld-fehér kórházi egyenruhában vásárolt valamit a pultnál. Miloš segített Ľudmilának helyet foglalni az ablak mellett a sarokban, majd a pulthoz ment, hogy narancslevet, sajttortát és egy szendvicset hozzon neki. Magának csak egy kávét vett.

– Kér egy szendvicset?

– Nem, nem tesz jót a gyomromnak.

– Akkor inkább enne egy süteményt?

Helyet foglaltak, egy darabig csendben üldögéltek, Miloš a kávéját kevergette. Azon gondolkodott, hogyan készítsen fotókat az anyaghoz. Le kéne őt fényképeznie lógó fejjel, egy székben szunyókálva vagy ahogy a gurulós járókeret mögött sétál, lehetne fotózni a duzzadt lábát és a reménytelen, mindennel teli műanyag táskáit. Ha az interjú sikerül, akkor később valahogy feltűnésmentesen vissza kell ide jönnie.

Óvatosan elindította a felvételt a mobilján. Valójában azzal sem volt tisztában, tulajdonképpen mit akar megtudni.

– Kórházba került?

Ľudmila bólint. Miloš azon gondolkodik, mit kérdezzen még, hogy ne ijessze meg a sok kérdéssel. Bár ezzel a lábbal nem jutna messzire, egyszer mégis szem elől tévesztette. Nyilvánvalóan megvannak a túlélési stratégiái. De ha ő hallgat, a nő sem fog megszólalni.

– A nevem Miloš. Szilveszterkor szétverték a fejemet. Éppen riportot készítettem, amikor ez történt.

Ľudmila bólogat.

– Ezt már mondta. És ki törte be a fejét? Felelősségre fogják vonni miatta?

Miloš meglepődik. Mintha minden este szilveszter lenne, és a fejeket futószalagon törnék be.

– Otthon lábadozom tovább, még vissza kell jönnöm ellenőrzésre. Egyébként jól vagyok.

A nő rámosolyog.

– És miért került kórházba, ha nem titok?

– Kiszáradtam.

– Ó, sajnos ez könnyen megtörténik.

– Azóta szerencsére nem ismétlődött ez meg. Nehéz a helyes arányt eltalálni, hogy az ember nehogy meghaljon. Bár ki tudja, talán ez nem islenne olyan rossz megoldás. Csak attól félek, hogy még csak el sem temetnek, hanem betesznek a boncterembe közcélú felhasználásra.

Ha Milošnak nem lett volna lófarokba kötve a haja, ettől a beszólástól biztosan égnek állt volna. Ľudmila folytatja.

– Próbálom valahogy túlélni. Nem vagyok egészséges, de már nem akarnak visszavenni a kórházba. Azt mondják, tele vannak. A geriátrián jó volt. Tényleg rólam akar írni? Gondolja, hogy valaki segítene rajtam?

– Talán szégyellni fogják magukat, és visszaveszik a kórházba.

Ľudmila bámulja, és Miloš nem tudja eldönteni, hogy szúrósan, gúnyosan nézi-e, vagy csak átnéz rajta, nem tudni, hova.

– Nem tetszik az ötlet?

– Jó ötlet.

– Interjút készíthetnék önnel. Az életéről. Arról, hogyan került ide. Hol volt korábban. Az embereket érdekli az ilyesmi. Amikor egy ilyen esetről írunk az újságban, mindig van valaki, aki segít. Mit szól hozzá?

Ľudmila csak ül mereven.

– Mióta van itt?

Ľudmila bizonytalanul dől előre-hátra, majd újra ránéz. Aztán kiböki.

– Elég régóta.

– Mennyi ideje?

Ľudmila nem válaszol.

– És hol volt azelőtt?

– Már mindenhol jártam.

– Van családja?

– Családom?

– Gyerekek, férj…

– A férjem meghalt. Nagyon régen.

– És gyerekei? Külföldön vannak?

Hallgat.

– Nincsenek gyerekeim. Nem jött össze. Különben gondoskodtak volna rólam. Különösen, ha fiam születik.

Ľudmila hirtelen elhallgat, és Miloš nem kérdezősködik tovább. Végül is a cikk lehet egy kicsit kitaláció. Egy pillanat múlva megpróbálja folytatni a beszélgetést.

– Szóval korábban már volt kórházban?

– Igen, de aztán kiengedtek, azt mondták, minden rendben, csak öreg vagyok, és erre nincs gyógymód – kacsintott rá.

– Nos, ez tény. És azelőtt…

– Egy szállón laktam, egyfajta nyugdíjasotthonban. Nagyon jól éreztem ott magam.

Miloš felvonja a szemöldökét, nem tudja, hogyan fogalmazza meg a kérdést.

– Megemelték az árat. Nem tudtam kifizetni. Kirúgtak.

– Azóta itt van?

Ľudmila sajnálkozva néz rá, nem tudni, hogy magát vagy Milošt sajnálja.

– Egy hajléktalanszállón voltam. De eljöttem. Az ottani nők bűzlöttek. És ott olyan… furcsa volt minden.

– Sokáig élt ott?

– Három napig.

Ľudmila lehorgasztja a fejét.

– Talán, ha az ismerősei hallanak önről, megkeresik.

– A fiam elment valahová.

– Oh. Van egy fia?

– Nem meséltem róla? Azt hiszem, Oroszországban van. Különben már felhívott volna.

– Oroszországban?

– A férjem katona volt, voltak ott kapcsolatai. A fiam vállalkozó.

– Hát, látja, lehet, hogy figyelemmel kíséri a szlovák sajtót, és ha írok önről, akkor eljön és elviszi innen.

– Nem olvassa a szlovák lapokat. Oroszországban nincs hogyan tudomást szereznie a történtekről. Szeretnék elmenni hozzá. Csak azt sem tudom pontosan, hol van.

– Ma már minden megtalálható az interneten. Nem kell papíralapú újságot vásárolni. De segítene, ha lefényképezhetném. Egy fotó többet mond, jobban felhívja a figyelmet, mint egy cikk. Csinálhatok önről egy képet?

– Aztán segített nekem… Olyan volt, mintha a lányom lett volna. De már nem tud segíteni.

– Nem tud?

– Ő sincs jól.

– És hol van a… Majdnem lánya?

A nő hallgat. Miloš karján feláll a szőr, amellyel a mobiltelefonját tartja az asztal alatt. Egy homályos, borzongató érzés. Olyan, amelyet hamarjában el kell magától hessegetnie.

– Miben, hogyan tudnék önnek segíteni?

– Ha visszamehetnék abba a nyugdíjasotthonba…

– Megpróbálunk intézni valamit. Majd írok magáról az újságban, aztán majd meglátjuk.

– De ha az emberek megveszik a lapot itt az újságosbódéban, felismernek majd – mondta.

Megegyeztek, hogy nem említik a klinikát. Miloš csak a központi recepcióról írna. Volt ebben egy csapda; egy lehetséges jótevő valószínűleg nehezen találná meg. De itt semmi sem ideális.

Elhagyott, idős nő a központi betegfelvételen – ez volt a címe annak a cikknek, amelyet Miloš másnap elküldött a szerkesztőségnek. Elmagyarázta a főnökének, hogy ez egy valós történet, és hogy szerinte érdekes lehet. A főnök el volt ragadtatva, azonnal azt válaszolta, hogy ez egy remek anyag. A mobiltelefonjáról küldött fotókat azonban csak tájékoztató jellegűnek vette, és megkérte Milošt, hogy kísérje el a fotóst, aki eljön a klinikára, és újra lefényképezi a nőt. Ľudmila még pózolt is neki. Megkérdezte Milošt, hogy kap-e érte pénzt. Meglepődött. Végül is az ember soha nem fizet azoknak, akikről ír… A fotós elővette a pénztárcáját, és ötven eurót nyomott a kezébe.

A megjelenés után a regény megvásárolható a Womanpress weboldalán és a könyvesboltokban.