A FESTŐ

A nagynénimnek volt egy bérlője,
aki egy emelettel lakott felette.
Kövér vörös arca, vastag szemöldöke
és olyan éles akcentusa volt, mint a szálka.
Pointillista festő volt,
aki Fuji alma piros orcájú, gödröcskés kerubfiúkat
festett borostyánlevéllel
a lábuk között.
Órákat ölt a bababőrük és a babavégtagjaik minden egyes
apró részletébe, tökéletességre törekedett.
A nagynénimnél is ki volt akasztva egy festménye. Gyakran
bámultam.
Néha a festő tehetségétől lenyűgözve ültem a festmény előtt,
néha meg a mellkasomban kavargó mozdulatlanságtól,
mintha valami tiltott dolgot kémlelnék.
Gyakran ábrándoztam a műterméről.
Amikor az ajtaja tárva állt, olajfestékek,
terpentin és drága tustollak illata kúszott le
az emeletről.
A forró nyári napokon ujjatlanban és rövidnadrágban heverésztem,
feszes fürtjeim összegubancolódtak akár a kirojtosodott szőnyeg szélei
mosás után.
Szétterpeszkedtem a szőnyegen olcsó pasztellkrétáimmal meg
a fénymásolópapírommal, és lányokat rajzoltam.
Főleg tündéreket.
Mezteleneket és szeplőseket, hosszú egyenes lebegő hajjal.
Azt rajzoltam le, ami lenni akartam, és ami tiltott volt számomra.
Vajon minden művész ugyanezt teszi?
Ott feküdtem, és a műterme illata
kiszökött az ajtó alatti résen keresztül, ahol télen
bejár a huzat.
Nem mehettem a festő műtermébe.
Az álmomtól egy sötét lépcsőház választott el, amely
feledésbe veszett akárcsak egy rémálom, amelyben nem tudsz moccanni.
A legidősebb unokatestvérem szigorúan megtiltotta, hogy belépjek a sötét űrbe.
Soha nem láttam őt a festő szemébe nézni.
A műterembe vezető lépcsőház úgy derengett, mint egy idegen a
metróállomáson.
Azt hittem, ha egyszerűen átlépem a tátongó hasadékot,
belőlem is igazi művész válik.
A családom veszekedett a festő miatt.
A vendégszobában az asztal alá bújtam, miközben dühös hangok
árnyékalakot öltöttek, és visszaverődtek a konyha
csempéjéről. Elhangzott néhány idegen neve.
A festőről nem tudtunk sokat.
De tudtuk, hogy van 3 gyermeke.
Egy idősebb lánya, Rebecca, aki heroinfüggőként
született, és akinek sóvárgás járta át az ereit,
s emiatt képtelen volt felismerni, mitől van megfosztva. Túl fiatal volt
ahhoz, hogy megértse, miért van szabálytalanul fájó seb a szívében.
Tudtuk, hogy a másik két gyereke nagyjából velem egyidős.
De ők sosem látogatták meg.
Egy nap egyedül játszottam az udvaron.
Kavicsokat rugdostam, fel-alá járkáltam a törött kosárpalánk
és a kerítés között, ami elválasztotta a nagynénim zsákutcáját
egy használtautó-kereskedéstől, amikor odakiáltott nekem a tetőről.
Vaníliafagylalt-színű nadrágot viselt, amit találomra
színfoltok borítottak, kezében 2 koszos pohár
jegesteát tartott, és felhívott magához.
Így hát gyerek gyanánt, aki számára addig ismeretlen
terepet fedezhet fel,
elfogadtam a meghívást, és elindultam felfelé a lépcsőn.
Majd most, gondoltam.
Berontok az ajtón, végig húzom az ujjam hegyét a fényes
olajfesték tubusokon, az ecset szálai szétválnak és legyezőszerűen
széttárulnak a tenyeremben, majd most megfejtem hogyan
válhat belőlem is olyan igazi művész. Mint a festőből.
De a művészek szeretik a számukra tiltott dolgokat, a tény, mit
túl fiatalon, túl korán tanultam meg.
Nem emlékszek arra, hogy a műtermében jártam.
Üres kazetta az emlékezetemben. Csak az rémlik, hogy úgy jöttem
le a lépcsőn, mintha váltófutás közben két lábam között
kosárlabdát tartanék és úgy kúsztam vissza a nagynénim szőnyegére
a sarokba, mint egy haldokló kutya, aki nem akarja, hogy bárki meglássa.
Évekkel később, amikor 15 éves voltam a karácsonyi szünetben láttam újra,
lejött a nagynénimhez, hogy sonkát és hideg
krumplipürét készítsen.
A nagynénim kedves asszony volt, mindig felajánlotta neki az ételmaradékait.
A legidősebb unokabátyám a szoba túloldalán ült egy karosszékben. Figyeltem,
ahogy a szemével követi a festőt a mikróhoz.
Láttam a szemében a lépcsőház sötétségét és egy kitörölt
emlék ürességét. Ugyanaz a keresztbe tett kéz, fagyos tekintet,
amit a festőre vetettem, amikor háttal állt nekem.
Sok közös volt az unokabátyámban és bennem.
Ugyanaz a ráncolt szemöldök, lobbanékony temperamentum, bájos ínyes
mosoly és viszolygás az érintéstől.
Mindezekből végre láttam a különbséget
az örökölt és az elsajátított hasonlóságok között.
Tudtam, hogy az unokabátyám felment ugyanazokon a lépcsőkön, érezte
az olajok illatát, megérintette az ecseteket, és most mindketten egy régi
szőnyegen ülünk, és átkozzuk ugyanazt a dolgot, amitől a festő megfosztott minket.
Felnéztem a falra, a nagynénim falán még mindig üvegkeret mögött fogva tartott, apró
pöttyökből festett meztelen pöttöm kisfiúra,
és azon tűnődtem, vajon a festő őt is ugyanattól a dologtól fosztotta-e meg, mint minket.

NYÁRI GYÜMÖLCS

Tavaszokat és nyarakat töltöttem
gyerekként
görögdinnye-evéssel.

Chelsea mosoly kúszott az arcomra,
miközben a maggal teli édes
gyümölcsöt majszoltam.

Édesanyám figyelmeztetett
ha lenyelem a magot
a pocakomban ragad
és görögdinnye nő belőle.
A hasam kitágul,
mígnem lángra kapok.
Elszörnyedve
köptem őket ki.

Egy tavaszon és egy nyáron keresztül
ettem a gyümölcsöt
az ajkad húsáról.
Mézédes kerek halmok,
kemények, akár a rózsaszín cukor.
Határozott kézzel
markoltad az arcomat,
nyitva tartva a számat.

Hogy magokat dobj a pocakomba.
Hogy vírust köpj a torkomba
amiből egy hatalmas „te” növény nőtt.
Az ágai
felkúsztak a belsőm falain
és könyörögtek
hogy szétfeszíthessék a számat.
Olyakat mondattak velem, amiket nem is akartam.

Az elhaló levelek
képzelt szellőben imbolyognak,
majd lassan a hasam mélyére
hullanak,
végül fülsüketítő puffanással landolnak.

A visszhangok visszaverődnek a fogaim között.

És emlékeztetik a nyelvemet, hogy már nincs több görögdinnye.

Csak üresség.

A versek forrása:
I Would Leave Me If I Could: A collection of poetry by Halsey (2020)