„Megtanult németül, miután Svájcba érkezett, azzal a céllal, hogy beilleszkedjen?” A kérdés, amelyet egy svájci gimnáziumban egy tizenhét éves fiatalember tett fel nekem egy beszélgetés során, naiv példája az integráció gondolatának arroganciájára. Milyen irreális elképzelés, hogy menekültként igyekeznem kellene alávetni magam ennek a tételmondatnak, ahelyett, hogy minden erőmet arra fordítanám, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból abban a kivételes helyzetben, amelyben éppen vagyok. A sikeres integráció alatt értett dolgok nagy részét – nyelvtanulás, munkakeresés, jogkövető magatartás – egy túlélni akaró ember teljesen természetesen követi (feltéve, hogy a társadalom biztosítja a feltételeket ehhez), de nem előre megfontolt engedelmességből, hanem a jó vagy legalábbis elviselhető életvitel iránti éleslátásból.

Senki sem tudja, mit jelent valójában az integráció kifejezés, és mégis állandóan úgy használják, mintha valami világos és konstans dologról lenne szó. A befogadó ország úgy kezeli az integrálandó személyeket, mintha nem lennének értelmes lények, és mintha a hátizsákjukban lévő értékek és tapasztalatok nem érnének semmit, sőt, mintha szemét lenne, amit egyszerűen ki kell dobni. A kifejezés nem azt jelenti, hogy az új kultúrában élés megnyitja a horizontokat, mozgósítja a kultúrák közötti együtt gondolkodást, általánosságban a tudatos gondolkodást, és nem is szabadna, hiszen hatalmi viszonyokról van szó. Ez csak egy divatos szó az asszimilációra. A participáció kifejezés néhány éve jelent meg – hová tűnt? Az integráció és a részvétel teljesen különböző fogalmak: az elsőt úgy hívják, hogy „beilleszkedés egy egészbe”, a másodikat pedig úgy, hogy „részvétel egy egészben”.

Meddig fogják a bevándorlókat vendégeknek tekinteni, akiknek hallgatniuk kell, és udvariasan el kell fogadniuk, ami az országban történik – beleértve azt is, ami őket egzisztenciálisan érinti? Csupán azt várják el tőlük, hogy alkalmazkodjanak valamihez, ami állítólag létezik, anélkül, hogy hozzájárulhatnának annak megváltoztatásához. A legfőbb jót, a hibázás szabadságát nem szívesen adják meg nekik. Két hibát már elkövettek: azt, hogy egyáltalán idejöttek, és azt, hogy olyanok, amilyenek. Ha kreatívan tévúton járnak, gyanúsnak tekintik őket.

Az integráció azt sugallja, hogy a többségi társadalomnak kell előírnia a bevándorlók számára, hogy mit vegyenek át ebből a társadalomból. Mintha ezek az idegenek egy nagy semmiből jönnének, semmijük sincs, és szükségük van valamire. És mintha ezt a valamit csak integrációval tudnák megszerezni. Mindez leértékeli őket, és megfosztja a kísérletezés, a kritikus gondolkodás és az önbizalom örömétől.

Míg a külföldiektől elvárják, hogy erőfeszítéseket tegyenek, addig a helyieknek semmit sem kell tenniük önmagukért, eltekintve attól a pedagógiai szereptől, amelyet a „mások” számára eljátszanak. Nincs egyenrangú csere, csak egyoldalú információáramlás és a dolgok alakítására való törekvés a hatalom igényével. Ahelyett, hogy megnéznénk mindazt, amit a bevándorlók magukkal hoznak, és előmozdítanánk erősségeiket, az aszimmetria az erőforrások elpazarlásához és a külföldi kincsek kihasználásának elmulasztásához vezet.

Ahelyett, hogy az integrációs tanfolyamokon azt tanulnák, hogyan kell gyorsított eljárásban internalizálni az „uralkodó kultúra” normáit, a transzkulturális kompetenciából kellene megszerezni azt az áhított diplomát. Ez tanúsítaná a több kultúrában lavírozó emberekben egymásra épülő kulturális rétegek közötti állandó, változó, ösztönző, gyors észjárású párbeszédet. Ez előnyt jelentene az újonnan érkezőknek számos helyivel szemben, akik szintén szívesen ülnének ezen az interkulturális padon.

Még csak nem is kell az integrálás szót használni. Ahelyett, hogy integrálnám magam a befogadó országba, ahogy az megköveteli, inkább más kultúrákból integrálom a személyiségembe azokat az aspektusokat, amelyeket megfelelőnek tartok, és harmonizálom őket azzal, ami már megvan bennem. A lényeg a következő: Van választásom. Ily módon kibővítem a személyiségemet, képessé válok arra, hogy távolról vizsgáljam a kulturális elképzeléseket, és a kontextustól függően döntsem el, hogy követem-e és hogyan követem őket, vagy éppen kihúzom a készletemből.

Szabadon játszhatok vele, kísérletezhetek, újszerű módon kombinálhatom a régit és az újat anélkül, hogy valaha is kész termékké akarnék vagy kellene válnom. Alany vagyok, nem pedig integrálandó tárgy. Ez egy dinamikus és nyitott társadalom javát szolgálja, amelynek nem bizonytalan, csonka, engedelmes polgártársakra van szüksége, hanem leleményes, együtt alkotó, rugalmas gondolkodású emberekre.

Vályi Horváth Erika fordítása