Abban minden szláv nyelv egyformán megegyezik, hogy a németeket nyemci-nek hívják, amely kifejezés a néma szóból származik. Az ószlávok mindenféle interkulturális kompetencia híján azt feltételezték, hogy aki nem beszél szláv nyelven, az képtelen ékesen fogalmazni. Eredetileg a nyemci elnevezés általánosságban minden idegent jelölt, később csak a germán törzsek tagjait illették a néma jelzővel.

Angela Merkel kancellár nagy szívének köszönhetően 2015 őszén viszont a nyemcik mégsem maradtak csendben, hanem olyan hangosan kiáltották a Refugees Welcome (Üdvözöljük a menekülteket) jelszót, hogy az egész világ meghallotta azt. Akkoriban Szlovákiában tartózkodtam, ahol a befogadói kultúrát időzített bombának tekintették, amely katasztrófát hozhat egész Európára. Németországot, amit egészen azokig a történelmi hetekig keleti szomszédai komoly és tárgyilagos országnak tekintettek, hirtelen olyan államként tartották számon, amely képtelen kordában tartani heves érzelemvilágát. A magukat spontánnak és szívélyesnek tekintő kelet-közép-európai országok elzárkóztak a menekültek elől, és a józan, előrelátó elmarasztalók új szerepét részesítették előnyben. Németország humánus gesztusát igyekeztek minimalizálni. A menekültek befogadása a balkáni útvonalon nem volt más, mint kísérlet arra, hogy megszabaduljanak a náci örökségtől. A nyemcik csupán a szégyenérzetüket akarták lemosni magukról. Mintha az utánuk születőket a szüleik és nagyszüleik generációjának tettei szabályoznák.

Azon az őszön annyira magával ragadott a német határon hallható üdvözlő kiáltás, hogy nem tudtam eldönteni, most német akarok-e lenni vagy menekült. Már akkor sejtettem, hogy az újonnan érkezők számára nehéz lesz a jövő, elvégre tudom, mit jelent emigrálni. Németországot viszont elég stabilnak tartottam ahhoz, hogy megbirkózzon a helyzettel. Természetesen ez az esemény nem iránymutató a hosszú távú megoldáshoz, de megengedtem magamnak, hogy örüljek a mindent elsöprő szolidaritás eme pillanatának.

A 2008-as lengyelországi felolvasó körutam során a felső-sziléziai Opolei Egyetem német szakos hallgatóinak olvastam fel a műveimből. Jelen volt egy nyugat-németországi egyetemi docens asszony és a kollégája is, akik a beszélgetés során heves intellektuális szóváltásba keveredtek. A lengyel germanisztika professzornő odasúgta nekem: „Hogy tudnak így vitatkozni az akadémikusok, ó, ez a nyemci milyen kellemetlen egy alak.” „Ez a német vitakultúra, nem az ellenségeskedésről szól, hanem az ügyről” – válaszoltam, nem csatlakozva a harmonizáló tendenciához. Inkább előnyben részesítem a nemtetszését a némasággal szemben.

Vályi Horváth Erika fordítása