Boy Capel: „Mindig emlékezz arra, hogy te egy nő vagy!”
Coco Chanel: „Túl gyakran elfelejtem!”

Coco Chanel a végletek asszonya, a fekete-fehér, igen-nem játékos komolysága. A nő, aki sosem sírt, élte kreált világát és megalkudott a sorssal. A vagány flapper lány, a laza vonalú modern ruháival, aki mindvégig független maradt. A „les garçonnes” megteremtője, a kismellű nők áldott ruhatervezője, aki felvállalta alkataink egyediségét, szembe mert menni a kor divatdiktátoraival, Paul Poiret-vel, akivel talán az egyetlen, amiben megegyeztek, az Paul Iribe zsenialitása volt (Paul Iribe illusztrátor és dizájner, Chanel szerelme volt 1931 és 1935 között, mígnem szívroham követeztében meghalt a La Pausa kertjében, teniszjátszma közben).

Amikor Chanel szembement a kor eszméivel, amiket férfiak alkottak és írtak elő, és kifűzte szoros kapcsaiból a nőket, vajon sírt-e esténként a fürdőszobában magányosan, félelmeitől korlátozva, vagy egy szerencsés korban született belső kisugárzás vitte a flow-ban?

Chanel egy öntörvényű nő, akinek egyetlen barátja saját maga, akihez őszintén szólt, álarc nélkül. Feltett szándéka, hogy a gyerekkor nélkülözéseit bármi áron luxusra, bőségre és jólétre cserélje. Kifejezetten számító, pocsék üzletasszony, viszont tanult diplomata és választékos társaságbeli nő. Önmagát kereste a férfiakban, azt a felét, ami gyerekkorában elveszett. Szigorú önmagához, környezetéhez.

1932-ben a Gyémántkereskedők Szövetségének felkérésére elkészítette a „Bijoux de Diamants” kollekciót, az egyetlen, saját tervezésű, valódi gyémántból készült szettet. Az ékszerek neve nem a minőséget jelzi, mert franciául a bijoux szó ékszert jelent. És mivel a franciának nincs szava a bizsura, a bizsu értékében bármi lehet. Ha egy nő viseli, és stílusosan tudja viselni, akkor a bizsu is ékszer. Vallja Chanel, a brand, a személyes márka megteremtője. És miközben havonta levonatozott Párizsból a Cote d’Azur-ra, ahol társasági életét olyan inspiráló alkotóközösséggel színesítette, mint Dalí, Cocteau, Churchill, Stravinsky, Picasso és még sokan mások, a maga által teremtett közegben ő diktálhatott.

Gabrielle nem azért ébredt minden nap kora reggel, hogy lenyomja a napi hat-hét-tíz kilométerét a tengerparton, és eddzen az Azúr tengerbe nyúló, valamelyik szomszéd mólóján. Nem azért kelt hajnalban, hogy elolvassa az aktuális híreket, végigpörgesse a kor társadalmi eseményeinek aznapi történéseit. Mert Coco Chanel maga volt a társadalmi esemény. Coco Chanel azért ébredt minden reggel kora hajnalban, hogy kifejezze önmagát – ruháiban, kiegészítőiben, parfümjeiben, színpadi és filmes alkotásaiban. Egy fanatikus, dolgozó nő, a mértékletesség jegyében, éppen csak annyit engedve magából, amivel létre tudott hozni a kor művészi közösségeinek közös szellemi termékeiből egy „brandet”.

Coco Chanel – a legenda, az ikon, a díva. A megközelíthetetlen femme fatale. Vajon számító nő vagy csak egy céltudatos, kőkemény üzletasszony, vagy kém, esetleg egy szerelmében megrendült kitartott akkord a „szerzetesek lépcsőjén”?

Reggel a spalettás ablakokat kinyitják, Mademoiselle kézen fogja Reverdyt, a költőt, a barátot, pár évvel később Iribit, kisétálnak a kertbe, valamelyik citrusfa alatt nyúzzák egymást, lopják egymás ötleteit, ki az erősebb (általában Chanel), az építi bele saját márkájába az ihletet. Este szól a dzsessz, Dalí a sarokban figyeli a közönséget, folyik az ánizspálinka, vágni lehet a füstöt, és ebben a ködfelhőben Gabrielle Chanel áll a lépcső tetején, figyel, és mint aki jól végezte dolgát, nyugovóra tér, hogy másnap kora reggel frissen, energikusan belevágjon egy új lehetőségbe. Vagy tovább utazzon Párizsba, ahol egy teljesen más miliő várja a 21 rue Cambon-on. A la Pausa a Cote d’Azur-on az egyszerűség, a minimalizmus, a modern. Párizs a csillogás, az antik, a pazar. Coco Chanel pedig, aki azóta ismét inkább Gabrielle – a Chanel-ház új kommunikációja alapján –, az önmegvalósítás nagyasszonya, bármi áron.