A főszereplő a szerző kedvence? — Bolgár Kati írása

Alig egy hónap, és a Titkokba zárva szereplőinek rejtélyeiről lehull a lepel. A magamfajta lámpalázas szerzőnek már kavarognak a gondolatok a fejében: hányan lesznek kíváncsiak Emilia történetének folytatására, elégedettek lesznek-e az olvasók a cselekmény előrehaladásával, a hősök sorsának alakulásával. Vajon mit fognak kérdezni? Ennél persze jobban foglalkoztat az, hogy mit fogok válaszolni. Hát már csak meg tudom felelni a regényre vonatkozó kérdéseket, hiszen én vagyok a szerző! Ki más ismerné jobban a szereplőket, mint én?!

Na igen, a szereplők. Mit is tudnék elmondani róluk? Ki a kedvencem? A szerzőnőnek nyilván a főszereplőnő. Emilia di Crescenzi. Az olvasó meg fog lepődni, de nem vagyok a hölgy rajongója. Sőt, épp az ő alakja tartott vissza attól, hogy belevágjak a folytatásba. Untam azt, hogy elvakult gyűlöletében hosszú éveket keserít meg a saját életéből. Az a tipikus nő, aki nem előre, hanem hátrafelé néz. Aki tökéletesnek érzi magát, miközben ugyanazokat a hibákat követi el, mint a többiek. A második részben szerettem volna kicsit empatikusabb, kevésbé önző Emiliát bemutatni, aki a saját hibájából tanulva nyit mások felé, mindeközben megőrzi egészséges ítélőképességét. Hiszen mint tudjuk, nem mind arany, ami fénylik. Ezt Emiliáról is el lehetne mondani. Benne van-e a szerző Emiliában? Ez az a kérdés, amelyet nem tudok megválaszolni. Lehet, XIV. Lajos maga volt az állam, de Emilia egészen biztos nem én vagyok. Ha van közös vonásunk, az az igazságérzet.

De ha nem Emilia, akkor ki? Melyik szereplővel tudnék azonosulni? Bízom benne, hogy Violetta karakterét senki nem találja az én jellememhez hasonlónak. Ha már mindenáron választani kéne, akkor Matilde és Maria Pia személye áll hozzám a legközelebb. Látszólag törékeny, a külső szemlélő számára talán szürke nőalakok, akiknek aztán a tetteik, a viselkedésük bizonyítja, hogy egyenes gerincű, határozott nők, akik nem szorulnak olyan segítségre, amely a nőiségüket kihasználja. Hogy ki is Maria Pia? Emilia fiának menyasszonya, aki vegyes érzelmeket vált ki a bárói család tagjaiból.

És akkor még nem beszéltünk a férfiakról. Ha őszinte akarok lenni, akkor inkább ők a kedvenceim. A mindig higgadt és megfontolt Marco, a férjek férje, akit a múltbeli nagy tévedése után is lehet szeretni, mert épp esendőségében van az ereje. Enrico, a fiatal csikó, édesanyja legnagyobb rajongója, akit Maria Pia szerelme határozott fiatalemberré változtat. És itt van Francesco. Lehet őt szeretni? Persze hogy lehet, hisz az ilyen elegáns gazembereknek van stílusuk, született intelligenciájuk. Megvallom, az ő Emiliával való párbeszédei olyan élénken jöttek elő, hogy még a bajusza kunkorodása is a szemem előtt volt. Nem lehet kihagyni Damiano atyát sem. Sokáig nem értettem, mit keres a regényemben egy szerzetes, hogy lehet belőle izgalmas szereplőt alakítani. Olyannyira sikerült, hogy a végére hőst kreáltam az alakjából.

Persze egyikük sem egyszerű eset. Ahogy a regényben mindenkinek, nekik is van titkuk. Mindannyian rejtegetnek valamit. Az olvasót, s olykor a szerzőt is meglepi, hogy a regényhős élete is tele van váratlan fordulatokkal. Senki sem az, akinek látszik. Vagy éppen a mi szemünkkel van a gond? Sokszor azt látjuk, amit látni akarunk, még egy kitalált figura esetében is. Az életben semmi és senki sem fekete vagy fehér, így van ez a regényeim szereplőivel is. Némelyikük látszólag nem összetett személyiség, de ahogy haladunk a történet vége felé, rájövünk, hogy még nem ismerjük őket eléggé. Ahogy ez a való életben is lenni szokott.