Azt hiszem, először akkor kezdtem el idegennek érezni magam szülővárosomban, amikor kedvenc kis utcáim borostyánnal befuttatott házait sorra lebontották, bezárták a sült csirke illatú sarki fűszerest és a fényképészműhelyt, amelynek az idő múlásával egyre jobban foszladozó, sárguló csipketerítővel letakart asztala mellett szinte minden „hatvanas-hetvenes” gyerekről, ugyanúgy-ugyanabban a beállításban készült egy-egy fekete-fehér születésnapi fénykép. Pár utca, nem túl sok, boldog, különleges, fájdalmas vagy éppen szomorú emlékekhez köthető azonban az „enyém” maradt. Ezekben ugyanúgy otthon érzem magam, mint az ott gyökeret eresztett múlt százados fák, századfordulós épületek és a szúette, gondosan kulcsra zárt fakapu. Várnom kell, míg majd kinyitják, mindig pontosan, előbb nem lehet bejutni, hiába is szeretnék már a hangulatos udvarban,…