Az üvegplafon – és ami alatta van

Bolemant Lilla: A közvélemény szerint a feminista ellentéte mindannak, ami nőies, utálja a férfiakat, a szerepüket akarja átvenni és frusztrált is

Vajon miképpen alakulnak manapság a női szerepek a mindennapokban? Felértékelődött, egyenjogúsodott-e a nők társadalmi pozíciója?

A kitűnő filmalkotó, Mészáros Márta egyik interjújában felfedi, hogy a múlt század hetvenes éveiben azért kezdett mozidarabjaiban a nők problémáival foglalkozni, mert úgy látta, Magyarországon (és nyilván a környező szocialista országokban is) a nők helyzete inkább vesződség, mint öröm. Az áldemokrácia, az álszabadság csak növelte, megkettőzte a terheiket. Az Örökbefogadással Berlinben fesztiváldíjat nyert, odahaza viszont elmarasztalták, hiszen egy munkásnő nem lehetett magányos és szerencsétlen… A sors tapintatlan iróniája, hogy napjainkban is – kis híján fél évszázaddal később és bő húsz évvel a rendszerváltás után – még csak annak latolgatásánál tartunk, hogy a nők az élet valamennyi területén tényleg egyenrangú partnerei-e a férfitársadalomnak; hogy miképp állunk az esélyegyenlőséggel, a párkapcsolatokban a kölcsönösséggel; hogy a munkahelyeken a nő természetes munkatárs-e vagy a férfidominanciát elbizonytalanító vetélytárs? Illetve azon mélázgatunk, hogy eme dilemmáknak mennyiben lehet okozója a feminizmus? Bolemant Lillával minderről, véletlenül, február 29-én, tehát egy szökőév szökőnapján beszélgetek. Abban a reményben, hogy ezek a kérdések nem csupán négyévente egyetlen napon kerül(het)nek tapétára.

Lilla, szívesen társalog a feminizmusról?

Igen. Hogy érvekkel tudjam eloszlatni azokat a fölényeskedő véleményeket, melyek szerint egy feminista ellentéte mindannak, ami nőies, utálja a férfiakat, a szerepüket akarja átvenni, képtelen normális párkapcsolatot kialakítani, nem lehet gyereke, és még frusztrált is, mert a férfiak körében sincs sikere. Vagy hogy elmondhassam: bárki láthatja, nincs bajszom, nem szivarozom, nincs rajtam bakancs és keménykalap – ahogy a 19. században egy karikatúra ábrázolta a feministákat Angliában. Pusztán azért, mert a feminizmus első hullámában a nők ott a választójogért küzdöttek. Más kérdés, hogy legyen bármennyire is messzi már a 19. század, az emberek nagy részének manapság sincs átfogóbb fogalma a feminizmusról. Kivéve talán azt a szűk réteget, amelyet viszonylag rendszeresen foglalkoztat ez a kérdéskör.

Nos, személyemben sem a hímsovinizmus, hanem az őszinte érdeklődés diktálja a kérdést: mi hát a feminizmus?

Önmagam számára úgy foglalom össze, hogy a választás lehetősége. Hogy a nő is olyan életet választhasson magának, amilyent szeretne. Tehát legyen meg a joga eldönteni, milyen életet akar élni. Legyen egyenrangú. Ne szoruljon gépiesen a társadalmilag hagyományos másodrendűség szerepkörébe. Például ne „előírt” kötelessége, hanem szabadon vállalt lehetősége legyen a gyerekszülés. Ne csupán akkor tekintsék teljesnek az életét, ha kötelezően férjhez megy. Persze, ezzel nem azt mondom, hogy ne tegye; de megválaszthassa, hogy meg akarja-e ezt tenni? Hogy eldönthesse, mi az elképzelése a saját életéről, mondjuk, „csak” karriert akar-e építeni, vagy családot is alapítani; és ha mindkettőt, akkor önállóan határozhasson arról, mikor és hogyan egyezteti ezt össze. Hogy napjainkban egy nőnek ne az évszázados hagyományok korlátai közötti szorításban kelljen élnie. És ebben legyen segítő társa a férfi. Más szavakkal a feminizmus nem több – de nem is kevesebb –, mint a nők számára a szabad választás esélye, illetve az élet minden területére vonatkozó tényleges egyenjogúság melletti nyílt kiállás.

Jóindulatú vitái során miféle érveket kell felhoznia a feminizmus védelmében?

Azt szoktam, egyebek közt, szóba hozni, hogy dacára a szép számú nemzetközi szerződéseknek, egy sor más egyezménynek meg előírásnak, a gyakorlat vajmi keveset javul. Például a családon belüli erőszak tekintetében a bántalmazottak 95 százaléka nő. Mi ez, ha nem a női kiszolgáltatottság kirívó példája? Az efféle erőszak a törvény szellemében ugyan büntetendő és lépten-nyomon bizonyítható is, a társadalom zöme mégis a családok belső ügyeként kezeli ezt a dolgot. Mind a rokonság és a környezet, mind a hatóság többnyire megvárja, amíg az egyre halmozódó konfliktusok tragédiával végződnek.

Ön egy lassan tíz éve publikált kéziratában meglehetősen élesen fogalmazott. Azt írta: „Ha a többség véleményével ellentételesen nyilatkozol, akkor bomlasztó elem, érthetetlen felforgató vagy; s ha ehhez ráadásul még nő is, legjobb lenne eltűnnöd a süllyesztőben!” Ennyire elkedvetlenítő a nők helyzete?

Nem állítom, hogy sorsszerűen lehangoló, de olykor valóban elkeserítő nézetekkel szembesülök. Sőt, nemegyszer az olyan emberek szájából is, akikről addig azt feltételeztem, hogy számukra, szóban és gyakorlatban, természetes valami az egyenrangúság. Az efféle utólagos rádöbbenéseknek nem tudok örülni, és az ebből fakadó vitáim váratlanul szoktak fölszikrázni.

Támadások célpontja is a feminizmus, vagy „csak” a toleranciahiány az, ami általában gondot jelent?

Nem beszélnék nyílt támadásokról. A vitákban azonban előfordul pökhendi lekezelés, félvállról jövő ledorongolás, cinikus fitymálás. A közélet rengeteg területén tapasztalni a nők alávetett, másodrangú szerepének „természetességét”. A számtalan napi példa közül elég talán a reklámokat említeni, amelyekben a nő jobbára csupán szexuális tárgyként jelenik meg. Nekem, a feministának ez föltűnik, ellenben a társadalom többségének sajnos nem. Nem, mert ezek a szerepek egyszerűen így vannak leosztva.

Mi az hát, amin módosítani kellene? És nem csak a reklámok világában…

Alapvetően a gondolkodásmódon, a hozzáálláson. Az egyenrangúság érdekében utat kellene nyitni a nőket mivoltukban bántó, néha egyenesen megalázó szituációk érzékeny felismerése és elkerülése felé. Hogy a női méltóság kérdése, a nők jogai ne pusztán üres szólamokként ragozódjanak.

Ön azt is papírra vetette, hogy a nők éppoly perifériára került csoport, mint a cigányok, mert csak bizonyos leszűkített módon jelenhetnek meg: kéjtárgyként, reklámhordozóként, de nem ők cselekszenek. Nem túlságosan sarkított nézőpont ez?

Nem hiszem. Mert a közvéleményben még mindig csak így, fumigálva és lemosolyogva jelennek meg a nők. Ha elnökjelölti kampányában még Hillary Clintonnak is be kellett iktatnia egy olyan mozzanatot, hogy tud főzni és jó háziasszony, akkor annak bizony feminista szemszögből jelentésértéke van. Mert egy férfitól sohasem kérdezik meg, össze tudja-e egyeztetni a családi életét a hivatásbeli teendőivel. Viszont egy nő esetében szinte borítékolható az a gyanú, hogy ez a kettő összeegyeztethetetlen. Joggal kérdezem hát: miért kellene mindent egyedül végeznie, ha férje van és talán már felnőtt gyermekei is? A férfitól miért nem kérdezi meg senki, hogy akkor ő hol van ebben az egész családi miliőben?

Eszerint a nők szinte menthetetlenül hátrányban vannak?

Létezik egy nemzetközileg ismert kifejezés: az üvegplafon. Azt jelenti, hogy felső határként van egy láthatatlan mennyezet, ameddig a nők föltörhetnek, de nem tovább. Az évek során ez ugyan némileg módosult, ám a hátrányok többségét nem sikerül leküzdeni. Érdemes akár csak azt megfigyelni, hogy milyen a nők aránya a magasabb szintű politikában. Vagy szemügyre venni az egyébként szinte teljesen elnőiesedett oktatásügyet, egészségügyet – hogy a szóban forgó intézmények élén hány százalékban állnak nők? Amint pozíciókról van szó, a férfiak a kedvezményezettek.

Ha ez igaz, és mért ne lenne az, akkor Szlovákiában miért távolságtartók a nők a feminizmussal szemben?

Mert sokkal egyszerűbb, konfliktusmentesebb tudomásul venni az élet szokványos kategóriáit. Azonosulni azzal az életszemlélettel, hogy a társadalom férfiközpontú. A megfelelni akarás békéjével könnyebb belesimulni mindebbe, mint kitörni és más, teljesebb életet élni. Amit azután a külvilág felé is vállalni kell.

Az nem játszik szerepet ebben a rutinszerűségben, hogy a nők nem akarják elveszíteni a férfiak rokonszenvét?

Valószínűleg ez szintén közrejátszik a dolgok sablonosságában. Nehogy elforduljon tőlük az a megszokott közeg, amelyben ők is, szokványos környezetük is él.

Ennek láttán milyennek tartja a nők önértékelését?

Bár nem szeretnék kizárólagosan vélekedni, de a mindennapokban nem az önbecsülés túltengését tapasztalom. Ez is egyik velejárója az örökös megfelelési szándéknak, komolyabb helyzetben pedig kényszernek.

Merő férfikíváncsiskodásból érdeklődöm: miért kezdett foglalkozni a feminizmussal?

Mert még a kilencvenes években és a kapcsolódó olvasmányélményeim alapján megtaláltam azt a szemléletmódot, amellyel a tárgyilagosságomat is megőrizve azonosulni tudok. Amikor később cikkezni kezdtem a témáról, az egyik kolléga a szövegek nézegetése közben rákérdezett: neked van férjed? Azt feleltem: most éppen nincs, de voltam férjnél és fiam is van. Neki ugyanis eleve az jutott eszébe, hogy biztosan valami bajom van a férfiakkal. Amikor egy más alkalommal a családon belüli erőszakról írtam, egy volt kolléganő bizalmasan megkérdezte: neked otthon ilyen problémáid voltak? Nem, nem voltak, másoknak viszont annál inkább akadnak ilyen gondjai – feleltem őszintén.

Amióta a feminista törekvések szószólója, nőként jobban érzi magát a bőrében?

Én sokkal jobban. Kiegyensúlyozottabb vagyok, noha semmi problémám a hagyományos szerepekkel sem. Nagyon élveztem azt a két-három évet, amikor otthon lehettem a kisfiammal. Most viszont jó tudni, hogy más szemmel is lehet nézni a világot, amire még az édesanyám is figyelmeztetett. Hogy érdemes több oldalról, árnyaltabban szemlélni a világ dolgait; hogy nem tanácsos kizárólag egy irányba menni, ráadásul szemellenzővel.

Miben határozná meg a nők és a férfiak kölcsönös szerepkörét úgy, hogy az az egyikük számára se legyen diszkrimináló?

A lehetőségek kiteljesedésében. Hogy mind a férfi, mind a nő szabadon megválaszthassa: mi módon és minő formában akar élni. Természetesen olymód, hogy azzal sose bántson másokat. Ehhez kell egy olyan partner, aki képes ugyanezt felvállalni, aki hasonlóképpen gondolkodik a világról. Így együtt, de mindketten egyénenként is megélhetik, ami számukra fontos.

Már tudatosítom, hogy egy feminista hölgytől nem illendő megkérdezni, szeret-e főzni… De miként tekint arra a férfira, aki érzelmes és a hagyományosan nőies szerepköröket is felvállalva amolyan háziférfi?

Amennyiben ez a köznapi stílus megfelel neki, akkor ez az életforma az, amiről beszéltem. Egyébként, ha érdekli, én szívesen főzök, mint ahogy minden más hagyományos teendőt szintén kedvelek.

Akkor talán elhiszi, hogy tényleg nem a rosszindulat beszél belőlem, ha azt firtatom: nem pusztán entellektüell szalonjáték a feminizmus? Csupán azért, mert ma sem könnyű nőnek lenni?

Semmiképpen sem szalonjáték. Persze, az embernek először a saját konfliktusait kell megoldania. És ha igaz, hogy manapság sem könnyű nőnek lenni, akkor azért, mert az új lehetőségek bőségének zavarában a most felnövő nemzedék nem tudatosítja mindazt, amit a köznapi gondok sokaságából a feminizmus már megoldott.

Jelenünkben melyek nálunk a nők legégetőbb problémái?

Azok zöme, szerintem, egy tőről fakad. És ha ez így igaz, akkor arról szintén beszélni illenék, hogy mik a férfiak aktuális gondjai.

Napjainkra bonyolultabbakká, szövevényesebbekké váltak a nemek közötti kapcsolatok?

Inkább nyitottabbakká, sokszínűbbekké. Mert maga a társadalom szintén egyre nyitottabb. A feminizmusnak ezért lehet akár lényeges szerepe is az emberiség mindkét nemének egyenrangúsításában. Hogy a nők számára, az élet bármely területén, ne az üvegplafon legyen a továbblépés gátja.

És mi lesz a viccekkel, ha a nagy emancipáció révén kihalnak a szőkék?

Vannak viccek szőke férfiakról is. Különben is, a viccek nyugodtan maradhatnak, humor nélkül a feminizmus sem ér semmit.

Miklósi Péter, Új Szó