Hol van a lányok helye az iskolában?

Mint ahogy azt mindannyian tudjuk, létezik állami alaptanterv, amely meghatározza, mi az, amit a tanulóknak az egyes képzési szinteken – az alapiskola alsó és felső tagozatán, a gimnáziumban és a különféle többi középiskolában el kell sajátítaniuk. Ez az alaptanterv évfolyamokra lebontva írja elő azt a tananyagot és azokat a módszereket, amelyekkel a tanár az órán dolgozik. Természetesen a tananyag és a módszer is bizonyos százalékban variábilis, mégis van egy olyan alap, ami elvárásként jelenik meg, hiszen enélkül hogyan is tudnánk megállapítani, hogy az adott tanuló az adott évfolyamból továbbléphet-e a következőbe, vagyis rendelkezik-e azzal a tudásszinttel, amely a következő évfolyamba lépéshez szükséges.

Mindannyiunk végigjárta különböző oktatási intézmények különféle szintjeit, van tehát saját tapasztalata a tanításról, a tanári hozzáállásról, a módszerekről. És mindünknek van negatív és pozitív élménye is. Érdemes azonban elgondolkoznunk azon, hogy lányként és fiúként ugyanazokat a pozitív és negatív visszajelzéseket kaptuk-e, vagy netán teljesen másokat. Lányként mit értékeltek bennünk a tanáraink, és rajtuk keresztük az iskola? A vagányságunkat vagy a szorgalmunkat? Az önérvényesítésünket vagy a szófogadást? A miniszoknyánkat vagy a matektudásunkat? Melyik volt a jobb?

Biztosan mindenki őrizget magában olyan megjegyzéseket a gyerekkorából, amelyek rosszul estek neki, és máig emlékszik rájuk. „Ne mosolyogj, azért nem adok jegyet!“, „A lányok úgysem értik a matekot.“, „Tudsz főzni, most már férjhez mehetsz!“. „Mi vagy te, lány, hogy bőgsz?“ És többször is beleütköztünk azokba az általánosításokba, amelyet körülbelül így szólnak: „A lányok szorgalmasak, azért vannak jó jegyeik.“ Ami feltételezi, hogy nem túl okosak. Vagy: „A fiúknak jó a felfogásuk, ezért nem kell annyit tanulniuk.“ Azt hiszem, könnyen találunk példát az ellenkezőjére, ha csak egy kicsit is visszaemlékszünk arra, ki milyen felfogású volt az osztályunkban, akár az alapiskolában akár a középiskolában, sőt az egyetemen is, függetlenül attól, fiú volt-e vagy lány. Mert a valóság más, mint amit a sztereotip társadalmi elvárások előírnak nekünk. Tudnunk kell ugyanis, hogy ezek az „igazságok“ a társadalmi hatalmi viszonyok következményei, vagyis a nők és férfiak szerepei a társadalomban alá- és fölérendeltségi viszonyba szerveződnek. Persze nem maguktól, hanem a férfiközpontú társadalmi berendezkedés elvei szerint, miszerint a férfiaké a hatalom, mert ők a világ formálói, az alkotók, a nők pedig a passzív szemlélők, akiknek a család ellátása és a gyermeknevelés a fő feladatuk. Az összes többi elvárás és „igazság“ ebből vezethető le.

Az iskolában, a családban, az egyházban, és más közösségekben hallott, a fentiekhez hasonló megjegyzések, kijelentések olyan sztereotípiák, amelyek a társadalmi előítéleteket erősítik bennünk és előre is vetítik azokat, tehát előírják, hogyan viselkedjünk, és mivel előre feltételezzük, hogy gyengék vagyunk lányként matematikából, vagy fiúként irodalomból vagy nyelvtanból, ezért be is teljesítjük őket, mert csökken az önbizalmunk az adott tárgyak tanulása során. Ha az önképünket nem befolyásolná ez a „rejtett tanterv“, akkor szabadon dönthetnénk el, mivel szeretnénk foglalkozni a jövőben, és ez nagyon fontos szempont lenne a pályaválasztásnál. Persze nem egyszerű dolog ez, de megéri szembeszállni az előítéletekkel és a környezet véleményével, ha úgy érezzük, nagyon érdekel valami, és hajlandóak vagyuk tenni is annak érdekében, hogy célunkat elérjük, sőt meg vagyunk győződve róla, hogy az a helyes út, amit választottunk. Ha tudjuk, mit akarunk, biztosan elérjük, amire vágyunk.

És ha elérjük azt, amire vágyunk, ami esetleg nem felel meg a társadalom sztereotip és korlátolt elvárásainak, példát mutathatunk azoknak, akik szintén szeretnének kilépni a jelképes korlátok közül, és a saját életüket élni. Erről szól a feminizmus: minden férfi és nő élhessen a saját elképzelései és elvárásai szerint, és ne akadályozza őt tervei és céljai elérésében semmilyen társadalmi előítélet.