Krinolinból és dobozból szabadulva — Bolgár Kati írása

Van olyan, amikor valaki nem tud örülni a munkája gyümölcsének? Saját tapasztalatból tudom, hogy van. Az okokról talán csak annyit, hogy néha a sok, testet-lelket szétaprózó kötelesség közt az ember már nem tudja, mire figyeljen, mi épp a fontos, s mit lehet margóra küldeni.

Hetek óta kérdezgették ismerőseim, mikor jelenik meg a regény. Melyik hétvégét tölthetik a kanapé sarkába bújva Emilia történetének folytatásával? És ugye Marco nem hal meg? Remélik, hogy Matildét sem tüntettem el végleg! S ugye lesz még jó pasi benne? A fent említett felaprózódás miatt egy-egy nem tudom, persze, hogyne, nemsoká volt a válasz.

Aztán megérkezett a két doboz. S ahelyett, hogy rávetettem volna magam, szépen beraktam az ágy alá. Szegény Emilia, sokat szenvedett, most pihenjen. Aztán csak megszólalt bennem a kíváncsi szerző, aki legyőzte a fáradtságot, az egyik dobozt mégiscsak előhúztam, és kezembe vettem a Titkokba zárva első példányát. A színe szép, az illata finom, a fogása kellemes. Hűű, de felszínes lettem. Ezt a díszpéldányt beraktam a polcra a Krinolinba zárva mellé, s messziről nézegettem. Majd hirtelen felmarkoltam néhány darabot, s az ágy szélén kuporogva a nekem legkedvesebbeknek dedikálni kezdtem. S milyen a véletlen, ezeknek az embereknek a többsége 2-3 napon belül megjelent nálam, s kezükbe nyomhattam az ajándékot.

Aztán vártam a hatást. Kicsi félmosollyal olvastam a fülszövegben a megjegyzést, miszerint a szerző, azaz én, megpróbálja megdönteni azt a feltevést, hogy a folytatások sosem sikerülnek jobban az első résznél. Pont nekem sikerülne?

Egy nap múlva lelkes telefonáló „zavar meg“, miközben belépő felmérőket javítok. Azt javasolja, azonnal hagyjak fel a pedagógusi pályával, s havonta adjak ki egy regényt, mert ez a folytatás annyira fordulatos, hogy nem törődve azzal, másnap fáradt lesz a munkahelyén, hajnalig olvasott, mert mindenképp meg akarta tudni, mi történik hőseinkkel. És ne gyerekkönyveket írjak, se ifjúsági regényt, hanem nőknek szólót. Lehetőleg minél többet.

Mit tesz erre a szerző, szerényen mosolyog, megköszöni a véleményt, hát majd meglátja, mit tehet az ügy érdekében… aztán kiszabadítja Emiliát a doboz fogságából, és bátortalanul reklámozni kezdi többi ismerősének is. Ha Emiliának sikerült, talán ő sem marad benne a közömbösség hálójában. S meglehet, valami apró ötlet is megcsillan szerzői agyában. Mert aki egyszer megtapasztalta az írás adta felszabadult érzést, az bizony, ha egy időre cserben is hagyja a múzsa és a szerencse, biztosan visszatér az íróasztalhoz, s egyszer csak lázas jegyzetelésbe kezd… Felszabadultan-megszabadulva mindentől.