Titkos korrektúra… Bolgár Kati írása

Lassan vége a nyárnak, s bár idén a nyaralás újra kimaradt a programpontok közül, nem maradtam olaszországi élmények nélkül. Nem, nem útikönyveket lapozgattam, régi fotókat sem nézegettem nosztalgiázva. Korrektúráztam. Méghozzá a saját regényemet (a Krinolinba zárva folytatását), s ez  egy elég hálátlan feladat. Miért is?

Az ember szembesül a saját tökéletlenségével. Nem, a negyedik regény megírása után sem vagyok tévedhetetlen. Sőt, azt vettem észre, hova tovább, annál több kivetnivalót találok a saját írásaimban. Persze, a lónak négy lába van… Csak ő nem ír regényt-szerencsére. Az elütéseken, szóismétléseken, apróbb stilisztikai hibákon természetesen nem akadok fenn, ezek az alkotómunka velejárói, s én azok közé a szerzők közé tartozom, akik az utolsó pont kitétele után nem kozmetikázzák a kéziratot, hanem nagy örömet szerezve a kiadónak (legalábbis ezt gondolva) máris továbbítják a megfelelő helyre. Így hát nem csoda, ha marad benne néhány apróbb huncutság. Ennél sokkal jobban bosszantanak azok a „hibák“, amelyek arról tanúskodnak, hogy az  alkotómunka hevében logikai érzékemet teljesen figyelmen kívül hagyom. A kedvencem az a jelenet volt, amikor Emilia fáradt, kilencedik hónapban levő leendő édesanyaként cipőstől az ágyra dől, hogy megpihenjen a vacsora előtt, a következő mondatban pedig gondoskodó férje épp a talpát masszírozza. Értsd: nyilván a cipőtalpát. Ilyet olvasva azért megdorgálom saját magamat, hogy ejnye, ejnye, vajon hogy lehetett ilyen csacsiságokat leírni!!! Aki fáradt, az pihenjen, ne akarjon alkotómunkával felfrissülni, mert annak siralmas következményei lesznek, az olvasó sírni fog a nevetéstől. Pedig a regény alapjában véve nem a humoros kategóriába tartozik.

Na jó, ez tulajdonképpen ellenpropaganda! A korrektúra, azon kívül, hogy ilyen bosszankodós pillanatokat is tartalmaz, arra is lehetőséget nyújt, hogy egy kicsit olvasóként ássam bele magam a szövegbe. A nyomda előtti utolsó átfésülés már inkább szórakozás, a szarvashibák kilőve, maximum finomítunk egy-két helyen. De már hagyom magam sodorni a történettel. Azt veszem észre, törökülésben ülök a gép előtt, és sós pálcikát rágcsálva valóban olvasok. Nem korrektúrázok, hanem olvasok. Suhognak a selymek, lovak patája dobog, egy csecsemő keserves sírása hangzik, indulatok dúlnak, összeesküvés szerveződik. Szinte látom magam előtt Simonetti pökhendi arckifejezését, hallom Damiano atya imáját, érzem Nini gyógyfüveinek édeskés illatát. Jó újra a Crescenzi-kastélyban lenni.

Az utolsó oldalon kíváncsian várom a végkifejletet, s az érzést, amit az utolsó pont vált ki bennem. Igazából a legégetőbb kérdés számomra az, vajon most lezártam-e a történetet. Persze nincs olyan cselekmény, amelyet így vagy úgy ne lehetne folytatni, de most úgy érzem, az olvasó konkrét választ kap arra, ami érdekelte, vagyis, hogy Marco, a szereplők közül a legtöbb olvasó kedvence, hogyan reagál felesége titkára, s hogyan tudja azt feldolgozni. A konkrét feleletet keresse mindenki a Titokba zárva című Catalina Bianchi regény lapjain, előlegként legyen elég annyi, hogy a hősökben nem csalódott maga a szerző sem, s reményei szerint az olvasók is elégedettek lesznek.