Várakozás…. Krinolinba zárva

Furcsa, bizsergető izgalommal, a gyermekkori karácsonyokat idéző várakozással teli heteket élek mostanában. Mióta megtudtam, hogy a második női regényem is elindul az olvasók felé, valami hasonlót érzek, amit a második gyermeküket váró szülők érezhetnek: tudom milyen lesz maga a pillanat, amikor először kézbe veszem, hisz már egyszer megéltem, de valahol tudom, hogy nem lehet majd őket összehasonlítani. Tudom, hisz mindkettőnek én vagyok az „anyja”.

Olyan büszke voltam, mikor Serena története elkészült (az Érdekek és érzelmek című regény főszereplője), hogy azon nyomban, talán még aznap este belevágtam a következő regénybe. Hatalmas lendülettel szőttem Emilia életének szövevényes fonalát, selyemruhák, legyezők, fűzők, valamint merényletek, cselszövés és persze az érzelmek viaskodása közt teltek napjaim. S jött a pillanat, mikor úgy éreztem, jobban szeretem, mint a „nővérét”, Serenát, az Érdekek és érzelmekből. Sőt, a regény összes szereplője annyira elevenen élt a képzeletemben, mint azt még írás közben sosem tapasztaltam. Előttem vannak Emilia dacosan összeszorított ajkai, Marco fájdalmas tekintete, Enrico kölykösen zilált hajtincsei lovaglás közben…

Aztán elkészültem, s úgy éreztem, nem jó. Nem is ezt akartam kihozni belőle. Elsiettem tán a végét? Félretettem. Aztán hetek múlva, amikor már egy ifjúsági regény első oldalain dolgoztam, nem tudtam a történetre koncentrálni, mert Emilia és Marco utolsó beszélgetésének a sorai cikáztak a fejemben. Megnyitottam a kéziratot, és olvasni kezdtem. Nem szerzőként, hanem akkor talán épp kicsit összezavart lelkű nőként. Eltelt a vasárnap délután, s mire az utolsó oldalhoz értem, belém hasított a gondolat, a szerény szerzőhöz nem illő elismerés: erősebb történet, mint az Érdekek.

Eltelt néhány nap, s üzenet érkezett: Emilia júniusban Budapestről, a Vörösmarty térről indul hódító útjára. Én magam fel sem fogom, mekkora dolog ez, s csak ismerőseim, olvasóim csodálkozó tekintete és elismerő megjegyzéseik döbbentenek rá, hogy ez azért nem mindenkinek adatik meg.

Várakozom, én ugyan nem krinolinba és fűzőbe zárva, bár néha szívesen kipróbálnám, milyen is lehetett az. Egy biztos, Emilia tiszteletre méltó bárónőként nem ülhetett volna ki a Vörösmarty térre dedikálni a regényét, amit ő írt, talán abban a világban esélye sem lett volna arra, hogy akár csak egy kis írása is megjelenjen. Lehet, egy napra cserélnék vele, milyen is az, amikor valakinek kezet csókolnak, amikor egy bál háziasszonya, vagy a vadásztársaság élén az erdőben vágtázik, de ha belegondolok, ezt sem irigylem tőle. Hisz két hét múlva a Vörösmarty téren dedikálok, 2 nappal az utolsó, hármassal kezdődő születésnapom után. Vegyük ezt biztató jelnek, eesesetleg esetleg egy következő regény kiinduló pontjának….