Krinolin-gondolatok. Catalina Bianchi írása

 

Annak idején, a Krinolinba zárva című regényem írásának címadási szakaszában bizony megküzdöttem a feladattal. Az írói munka legnehezebbjének tartom a címadást. Mindenképpen szerettem volna, ha egy tipikusan a korra jellemző női ruhadarab belekerül a címbe: kalap, fátyol, fűző… s végül jött a krinolin, mint a korszak valóban leglátványosabb divatcikke, amely a szó szoros értelmében és képletesen is bezárva tartotta a női testet és lelket. Ötletesnek, kifejezőnek találtam a véglegesített címet.

A regény megjelenése után azonban, mikor az egyik gimnazista osztályban eldicsekedtem a nagy hírrel, s elárultam a címet is, értetlen tekintetekkel találtam magam szemben. Tanárnő, az egy város? A találékonyabbak I-padjük keresőjének segítségével próbáltak okosabbak lenni, s elkerekedett szemekkel néztek rám, hogy vajon egy húsipari termékről milyen regényt lehet írni, s ki lehet bezárva egy kolbászba. Ekkor jöttem rá, ez a számomra, és a történelmi regények szerelmesei számára is ismert kifejezés sok ember számára talány.

Mi is tehát a krinolin? Egy olyan merevítős alsószoknya vagy abroncsszoknya, amely a felső szoknya széles formáját biztosította. Krinolinban bizony minden nő dereka vékonynak tűnt, de ha belegondolunk, a legegyszerűbb mozgás is bonyolult manőver lehetett benne.

Ebben a szoknyában és korban él bezárva Emilia, a regény hősnője, tele múltbeli sérelmekkel, a mélyben lappangó érzelmekkel. Meg kell vívnia a környezetével, a férjével, de elsősorban saját magával. Krinolin-harcot vív, miközben az élet váratlan fordulatai folytán megtalálja az útját. Egy olyan utat, amely végig a szeme előtt volt, de sebzett nőisége miatt eszébe sem jutott rálépni. A regény végén felszabadultan fellélegzünk, de marad bennünk egy kérdés. Legalábbis az olvasók többsége megfogalmazta felém, hogy kíváncsiak lennének, hogyan alakul Marco és Emilia sorsa. Leginkább az, hogyan tudja elfogadni a férfi, hogy felesége más gyermekét hordja.

Hát feladtátok a leckét! Eleve a „folytatások” sokszor gyengébben sikerülnek, erőltetettek, a bonyodalmat mondva csináltak. Nagyon nem szerettem volna ebbe a hibába beleesni. Sokáig halogattam, odáztam, hogy nincs már ebben a történetben több, mindenki fejezze be úgy, ahogy neki tetszik… Aztán beugrott egy intrikus férfi figura. Majd egy törékeny fiatal lány alakja. Betoppant Damiano atya. És összeállt az új szereplőgárda. Kialakult a cselekmény vázlata. Azt vettem észre, újra krinolinok, napernyők, suhogó ruhák közt szövöm a történetet, szurkolok Emiliának, sajnálom Maria Piát, gyanakodva nézem Matilde új kedvesét. A vége felé megint nagyon úgy állt a dolog, hogy kedvem lett volna egy kérdést nyitva hagyni, de aztán megembereltem magam. Bár újra nagyon élveztem krinolinban írni, Emilia di Crescenzi története ezzel véget ért.

A krinolin lassan kimegy a divatból…