Asztalom mellett papírlapok kusza összevisszaságban. Nem tegnap, nem a múlt héten, de nem is a múlt hónapban kerültek oda. Néha kezembe veszem őket, tanácstalanul, elbátortalanodva, töprengve, miközben érzem papírlapokat szorító ujjaim csontjainak, ízületeinek, porcainak feszülését, ahogy próbálnak ellenállni az ellenállhatatlannak, az elfolyó idő feszítő erejének. Döntenem kellene, de döntésképtelenné váltam. Merre tovább? Nem tudom. Amikor az Árnyékok illatát írtam, még megingathatatlanul hittem, igenis, nekünk, Nőknek, akiknek bizonyítottan génjeikben a gondoskodás, életfeladatunk a szeretett férfi „megmentése”. Az önsorsrontástól, a káros szenvedélyektől, a saját tehetetlenségétől, vagy éppen a mama hoteltól. Csakhogy megéri feladni önmagunkat, életünket, mindennapjainkat, feláldozni személyes életidőnket és boldogságunkat egy férfiért?! Talán egy Férfiért igen! Csak éppen Férfiembert találni…