Újra krinolinban… Catalina Bianchi írása

Nem, nem, szerencsére a 2017-es ősz divatkollekcióinak nem része a krinolin, sem Párizs, sem Róma utcáit nem árasztották el az abroncsszoknyás hölgyek, viszont a 21. századi szerző, vagyis én, néhány hete úgy érzem, ebben a cseppet sem kényelmes egykori ruhadarabban vonszolom magam.A Krinolinba zárva c. regényem első olvasói néhány napon belül jelezték ama kérésüket, hogy mindenképp szeretnék olvasni a folytatást, s annak ellenére, hogy ők már elképzelték a lelküknek épp legmegfelelőbb befejezést, azért mégis kíváncsiak arra, hogyan képzelem én, a történet szülőanyja Emilia és Marco házasságának további napjait.Ugyanezzel a kéréssel találkoztam a könyvbemutatókon is, hát mit tehet ilyenkor a szerző? Teljesíti olvasói kívánságát. És elkezdődött az ötletelés, a koncepció kidolgozása. Majd megszületett az első 10 oldal, viszonylag könnyen, óriási lendülettel. Új szereplők, cselszövés és titkok… De valahogy úgy éreztem, nem az igazi. Néhány hét pihenő után ismét nekiültem, olyannyira nem sok sikerrel, hogy az oldalak száma nem hogy gyarapodott volna, de csökkent. Aztán a segítségemre sietett a szerencsés véletlen: elkeveredett a koncepciót tartalmazó notesz. Először kétségbeesett keresés következett, aztán bölcs belenyugvás, majd előkerült egy új jegyzetfüzet a fiókból. Az elején mi más, Toscana.És a részletesen kidolgozott első koncepció után papírra vetettem a másodikat, rögtön három A4-es oldalra. Színre lép Damiano atya, aki igazából nem is az, akinek látszik. Itt van továbbá Maria Pia és Ettore, mindketten az ifjabb Crescenzi márki oldalán érkeznek a kastélyba. És a drága jó Matilde, aki szinte kivirult. Hátha Violetta is átmegy szolíd, kedves nagynénibe, akinek legkedvesebb foglalatossága, hogy kedvenc unokahúgát (vagy öccsét?) ringatja a bölcsőben. Nem, azt nem árulom el, fia vagy lánya születik-e a házaspárnak. Vagyis hogy van ez? És el is értkeztünk a regény kulcsfontosságú kérdéséhez, amit nekem kéne megválaszolnom. El tudja-e fogadni a báró egy másik férfi gyermekét? Badarság lenne Marcót olyan aludttejnek ábrázolni, aki szíves örömest magához öleli egy osztrák tiszt gyermekét. Akkor most tíz évig ő lesz az, aki büntet? Ez sem egy kreatív megoldás, erről már olvastunk az első regényben. S ez a Marco egy intelligens férfi, jobbat is ki tud találni. Vagy nem? S mi lenne, ha egyáltalán tudomást sem szerezne az egészről, lehet a történetet úgy irányítani, hogy a sok bonyodalom közt mindenki elfeledkezik erről a kényes kérdésről. Na ez lenne igazán rossz lépés a szerzőtől, hisz az olvasók nagy része épp erre  várja a megoldást. Azt hiszem, ez a frappáns válasz lesz a legkeményebb dió a történetben, mert ha már folytatás, legyen az olyan igazi Catalina Bianchis, egy olyan fordulat, amelyre senki sem számít. Saját tapasztalatom a hasonló folytatásokkal az, hogy sosem közelítik meg az első részt, s az olvasónak kiábrándulást okoznak. Így voltam az Elfújta a szél, a Katedrális és számos más regény ún. második részével. Nekem most feltett szándékom ezt megcáfolni. Úgy érzem, megszabadultam a krinolin nyomasztó súlyától. Hát ezért is jó, ha az ember néha elveszt ezt-azt, a káoszból születik valami új, valami jobb…

Ősszel már az olvasók is a kezükbe vehetik a könyvet, addig pedig még jövünk néhány részlettel.

A könyv első része itt látható.

Catalina Bianchi