Az ember nem nőnek születik, hanem Nővé válik   —   Janković Nóra írása

Már percek óta az Instagram vizuális világában, egy másik, párhuzamos, békés univerzumban kalandozom, ahol nem ér utol az emberek fröcsögése, ítélkezése, trollkodása, csak a családtagként élő kis házi kedvencek Buddha-mosolya. Van mindenféle, kicsi, nagy, közepes, fehér, fekete, barna, zsemlyeszínű, meg rengeteg okos kis korcs, pajkos „örökgyerek” tekintettel. Már görgetnék tovább, amikor tekintetem a Gazdira esik.

Még meg sem nyitom személyes fiókját, már tudom, valamikor, valamelyik írásomba biztosan bele fogom Őt csempészni. Színes tetkó, bohókás felsők, jópofa táskák, sikkes ruhák, jól szabott farmer nadrágok, ősz haj, apró ráncok, és mindehhez megdöbbentő magabiztosság és vagány nőiesség párosul. Nincs benne semmi nevetséges foggal-körömmel ragaszkodás a fiatalsághoz, nem a huszonévesek fast fashion stílusának állott vizében akar megmártózni, mint az örök élet forrásában, nem, láthatóan ugyanolyan távol áll ettől, mint az önálló vélemény, ízlés híján biztonságot nyújtó tucatemberi birkalététől.

Egy, a korához képest igencsak csinos hatvanas, mondanák rá mifelénk, Kelet-Európában, már ha egyáltalán kapnának levegőt a megbotránkozástól, hogy valaki, az ő korában, így ki mer menni az utcára. És mindennek a tetejébe még elégedettnek, boldognak is néz ki!

Na, ez már igazán túlzás, elvégre tudnia kellene, hogy egy nő élete negyven felett véget ér, de legkésőbb a klimaxszal. Elvégre a tévében is „megmondták”, hogy ránk már csak műfogsorragasztó, fájdalomcsillapító, szemcsepp, visszérkrém meg mosatlan tányérhegyek várnak, amiket ha sikerül úgy elmosogatnunk, hogy közben nem tör ránk az isiász vagy a lumbágó, akkor jutalomképpen kipróbálhatjuk a hüvelyszárazság elleni krémet, feltéve, ha nincs éppen hasmenésünk, szorulásunk vagy inkontinenciánk!

Elég furcsa, hogy a fogyasztói társadalom pont arról a vásárlói rétegről mond le, akinek még munkája van, eltartásra szoruló gyermekük azonban már nincsen, és végre költhetnének magukra is?! Szabadan, bátran, hiszen mire egy nő átlépi a negyedik ikszet, többnyire megtalálja a saját stílusát, és megtanulja, mi az, ami jól áll neki, milyen rafinált szabásvonalakkal, trükkökkel lehet álcázni azokat a „röcögő kis hurkákat”. Mert vannak, de ezen nem kellene bánkódnunk, mert ezeregy felmérést készítettek már a témában, és mindig ugyanazt az eredményt kapták, a teremtés koronái bizony nemigen rajonganak a botsáskákért.

A kiálló, lebegő bordáknál sokkal jobban vonzza őket az, ha egy nő fel meri vállalni, meg meri élni a nőiességét, de nem csak a szellem és a lélek, hanem a test szintjén is. Ehhez azonban elsősorban el kell fogadnunk „hepehupás” testünket, ami tudom, nem egyszerű. Főleg úgy nem, hogy mi nők, egymás közt szinte versengünk, ki tudja saját természetes, eredendő szépségét jobban kritizálni, ahelyett, hogy törölnénk a szótárunkból az anti aging kifejezést, környezetünkből pedig azokat az embereket, akik szellemi környezetszennyezésükkel lehúznak, lelkileg „röghöz kötnek” minket. Nem azt mondom, hogy azonnal, egyik-napról a másikra forgassuk fel az életünket, hanem hogy kis lépésekben, sasszézva lépjünk ki saját, biztonságos kis komfortzónákból. Jaj, de mit fog szólni a szomszéd, ha reggel ötkor mezítláb szaladgálunk a lakótelepi park harmatos füvében, vagy ha festékfoltos nadrágban cipeljük magunkkal a festőállványt a kanálispartra?! Amit akar! Jogában áll, szólásszabadság van. Nekünk meg ugyanúgy jogunk van nem törődni a véleményével, és végre most, negyven-ötven felett – amikor lezártuk életünk előző fejezetét, amiben mindig csak másokkal törődtünk, másokról gondoskodnunk – új fejezetet kezdenünk „Énidő” címmel.

Görgetem a képeket, nézem az okos kis korcsot, amint megpróbál belenyalni az előtte lévő „Boldog harmincadik házassági évfordulót” ígérő tortába, de a vidáman mosolygó Gazdi résen van, elkapja, mint a fotós a mellette lévő férfi gyengéd, szinte szerelmes tekintetét.

Valamikor, valahol, biztosan…